Hella

Ezt kellett csinálnom

2004.03.09. 00:00

Programkereső

Hetvenéves Sziklay Erika, de a születésnapi beszélgetés kapcsán legelőször azt kéri, hogy ne kelljen önmagát dicsérnie. Nem kell. Dicsérik elegen. A Bartók–Pásztory-díj odaítélésekor azt mondták róla: „Működésével egyedülálló módon szolgálta a magyar zeneszerzőket, s példát mutatott az előadó-művészet igazi tartalmáról és hivatásáról.” A zeneszerző Szőllősy András azt írta neki: „Volt a magyar zenei életnek egy bő évtizede, amelyben a legmeghatározóbb tényező te voltál.” És hosszan-hosszan lehetne sorolni azokat a műveket, amelyek csakis azért születtek meg, mert a szerző tudta, Sziklay Erika el fogja majd énekelni.

– Nem hiszem, hogy azért indult el ezen a pályán, mert tudta: valakinek harcolnia kell majd a kortárs muzsikáért.

- Nem gondoltam én semmire, csak énekelni akartam. Persze, szerettem az operát, és akkor az volt a szokás, hogy a konzervatóriumból mindjárt az Operaházhoz kerültek a növendékek. Moldován Stefánia, Komlóssy Erzsébet meg Házy Erzsébet. Csupa klassz csaj volt, mellettük én igencsak soványka leány voltam. Mentem volna velük, de rám dörgött a tanárom, hogy nekem a Zeneakadémián van a helyem.

– Ahol megpecsételődött a sorsa.

- Érdekes módon mindig vonzottam a zeneszerzőket. Együtt mászkáltunk, beszélgettünk, időnként írtak valamit, amit elénekeltem. Aztán az egyik barátom elém tette Webern négy dalának a kottáját, hogy ezt próbáljam meg elénekelni. Én meg leültem, és elénekeltem. Itt dőlt el a sorsom. Attól kezdve egyre több dalt, kantátát írtak nekem, és sok zeneszerzőnek én énekeltem a diplomahangversenyén.

– Nagy, fehér foltot színezett be a térképen.

- Biztos, hogy Schönberg, Webern és Berg műveit addig nem játszották Magyarországon. És akkor jött valaki, aki nem is volt valami deli énekesnő, mégis elkezdte ezeket a műveket előadni. Akkora érdeklődés mellett, hogy még a rendőrséget is ki kellett hívni a Zeneakadémiára.

– A hatalom mit szólt hozzá?

– Nem örült neki. Nem szerették a csoportokat. Emlékszem, hogy mentünk a barátaimmal Debrecenben az Arany Bika szállónál, és odajött egy drabális pasas, hogy oszoljunk. Ez nem az ötvenes években volt, hanem egy évtizeddel később. Összejött egy banda, Weöres Sándor, Gyarmathy Tihamér, a festő, Gyurkovics Tibor és az építész Major Máté. Valahogy közelebb akartuk hozni egymáshoz a művészeteket. Az Építész Kamara klubjában Weöres olvasott föl, Gyarmathy képei voltak a falon, én pedig elénekeltem Kurtág Györgytől a Bornemisza Péter mondásait. Még egy ilyen esténk volt, aztán szóltak, hogy ezt hagyjuk abba.

– Képzelem, mit szóltak a Bornemiszához. Hogy is van a szövegben? „Az ganéjt és undok szart, míg nem forgatod, nem annyira büdös.”

- Abban a zenei világban, amelyben ez a szöveg elhangzik, nincs semmi botrányos vagy visszatetsző. Pedig én nem állhatom a közönségességet, de itt szó sincs ilyesmiről.

– Mennyi időbe tellett megtanulni a darabot?

– Nem tartott olyan nagyon sokáig.

– De, gondolom, Kurtág utána sokat szőrözött.

- Hát, azt ő nagyon érti. Elindultam volna egy gondolaton, de rögtön leállított. Mindig mindennek úgy kellett hangzania, ahogyan azt elképzelte.

– Nem hagyott szabadságot az előadónak?

– Nem sokat. Egyszer ki is borultam emiatt, mert én nem a mások érzelmeit akarom énekelni, hanem a magamét. De közben rengeteget tanultam tőle.

– És jön majd a következő generáció, amelynek megadatik az előadói szabadság?

- Nem tudom. Ki énekli ma ezt a művet? Néha jönnek a hírek, hogy valaki tanulja a Bornemiszát, aztán nem lesz belőle semmi. Nem könnyű darab.

– A lemez elnyerte a Francia Akadémia nagydíját. De volt egy másik díjnyertes lemeze is.

– Schönbergtől a Pierrot lunaire.

– Igaz, hogy a díjat személyesen ön nyerte el, csak Mihály András egy kissé rátenyerelt a sikerre?

- Hát, megtehette. Behívtak a minisztériumba, ahol ott volt az illetékes asztalán a távirat, hogy elnyertem a díjat. Csak persze azt hitte, hogy nem tudok franciául, és azt mondta, hogy a Budapesti Kamaraegyüttes kapta és Mihály András. Az az igazság, hogy Mihály kitűnő muzsikus volt, de akkor még nem érdekelte nagyon őt ez az egész. Viszont nagyszerű zenészek játszottak az együttesben: Kovács Béla klarinétozott, Mező László csellózott és Szűcs Lóránt zongorázott.

– Kinek jutott eszébe a darab?

– A zongorista Solymos Péter mondta, hogy meg kellene néznem. Kérdeztem Kurtágot, hogy mit szól hozzá, de ő is csak hümmögött. Elkezdett foglalkoztatni a dolog, mi lehet ez. Aztán, amikor Bécsben léptem föl, megvettem a kottát, később pedig elmentünk a Vécsey utcába valakihez, akinek a szobájában csak lemezek voltak, egészen a plafonig. Nála meghallgattam a darabot, és szörnyen elkeseredtem, hogy milyen csúnya ez a zene. Aztán rájöttem, hogy Schönberg nem ezt írja a partitúra előszavában, nem úgy kell énekelni, ahogy a lemezen. És egyszer csak megértettem, mi az az énekbeszéd. Kipattant a fejemből. Amikor a mi lemezünk megjelent, azt írta a külföldi kritika, hogy az egész világon én értem a legjobban, mit jelent a Sprechgesang.

– Mennyit ért akkor egy ilyen siker?

- Nyolcezer forintot kaptam a lemezért, abból vettem egy perzsabundát, mert a BBC interjút készített velem, és úgy éreztem, hogy arra ki kell öltözködnöm.

– Nem kényeztették el.

– Nekem nem voltak nagy hatalmú ismerőseim. Egyszer azzal hívtak be a minisztériumba, hogy „most megbüntessük az elvtársnőt, mert három nappal később jött haza Darmstadtból”. Pedig arra is volt engedélyem. Csak negyedszerre kaptam meg az érdemes művész címet, mert mindig kihúztak a listáról.

– A zeneszerzők biztosan tudják, mit köszönhetnek önnek.

- Tudják, de az is egy hálátlan banda. Nem mintha bármit is várnék valakitől, de amikor beteg voltam, meg nem kérdezték volna telefonon, hogy vagyok.

– Lehet tudni, hogy hány zeneszerző művét mutatta be?

– Az a baj, hogy lusta vagyok. Nem tartom számon. Itt állnak három zacskóban a rólam szóló kritikák, de soha nem jutok hozzá, hogy rendszerezzem. Van fontosabb dolgom is.

– Micsoda?

- Tanítok. Harminc év után mentem nyugdíjba. A Filharmóniában, ahol státusban voltam, akkoriban kezdődtek a leépítések. Megváltozott a világ. A nyolcvanas évek második felétől érezni lehetett, hogy a közönség már nem a régi. Egyre kevesebben voltak. Régebben szerettem az ifjúsági hangversenyeket, amikor a gyerekek közbeszólhattak, és olyan okosakat kérdeztek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem csillog úgy a szemük, és kinevetik az előadókat. Minden más lett. Egyre nagyobb terhet jelentettek a vidéki fellépések. Aztán jött egy infarktus, egy szívműtét, és én fékezni kezdtem, bár hangom teljében voltam. Sőt, még többet tudtam az éneklésről, mint korábban.

– Tovább lehet mindezt adni?

– Persze. Csak nagyon kevesen vannak, akik mindenáron énekesek akarnak lenni. Akikben megvan a teljes odaadás és lemondás. Néha vérrel-verejtékkel kell a növendéket hozzánöveszteni a feladathoz. Lehet, hogy ez is korjelenség.

– Honnét tudja hogy nem tévedett, és érdemes volt az életét a huszadik századi zene megismertetésére áldozni?

- Tudja, ezen nem is gondolkodtam soha. A zeneszerzők írták az új darabokat, én meg énekeltem. Bozay Attila mondta nekem, hogy vedd tudomásul, Gilda van rengeteg, de olyan, mint te, csak egyetlenegy. Tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom.