Júlia, Rita

Akitől menekül a zene – David Yengibarjan a Millenárison

2004.03.10. 00:00

Programkereső

Nőnap, hóesés. Tangó és jazz. Egy barátságtalanul hangulatos budai gyárépületben Örményország kacérkodik Argentínával. Három hangszer, három ember, sokféle zene és vibráló energia. A Millenáris színpadán a Yengibarjan-trió és egy kérlelhetetlenül növekvő tócsa. Mert az nem lehet, hogy Kelet-Európában ne ázzon be egy kulturális intézmény.
2885fa0c-02e4-42fc-9fa6-49b7dd79624b

A Jerevánban született David Yengibarjan hatalmas termetével, szúrós tekintetével, kedves mosolyával jól ismert alakja a budapesti éjszakának. A VII. kerület nem egy helyén jó eséllyel botlunk bele. Ha átmerészkedik Budára, általában vele van a harmonikája is. „Ne hívjuk tangóharmonikának, hiszen bármit lehet rajta játszani – figyelmeztet egy interjúban. – A zongorát se szoktuk szonátazongorának nevezni.” Játszhatunk a harmonikán például örmény népzenét vagy kortárs jazzt. Esetleg Bach-korált. Meg persze tangót. Hiszen nem véletlenül kapcsolódik ehhez az ember testére tapadó, lélegző hangszerhez a legérzékibb műfaj. Melynek szenvedélye „akár a női kiabálás vagy mint amikor összetörik egy pohár, vagy egyszerűen csak átgyalogolsz a híd alatt” – ahogy Yengibarjan fogalmaz.

19 évesen került Budapestre, egy nagy, poros szobrászműterembe, ahol a bátyja dekkolt. Kottákat szerzett, bejárt a jazz-tanszak óráira és gyakorolt. Mert a művészet egy örmény író szerint „egy százalék tehetség, kilencvenkilenc százalék munka.” A kilencvenes évek végén a színházas Halász Péter megmutatja neki Astor Piazzola zenéjét, és soha többet nem tud szabadulni tőle. Új kapu nyílik előtte: a tangó szenvedélye, szomorúsága, a mámor, a harag, a féltékenység ellenállhatatlanul magával ragadja. 1999-ben megalakítja trióját, s 2001-ben felveszi első lemezét (Tango Passion – BMC). Azóta többször változott a felállás: jelenleg a bőgős Egri János és a gitáros Botos József a társa.

Három vakmerő zenész ül a Millenáris színpadán: folyamatosan kockáztatnak. Van, amikor bejön, van, amikor nem, de hát csak így érdemes élni. És zenélni. A szabad improvizációban néha nincsenek együtt, de folyamatosan figyelnek egymásra, hallgatják a másikat. És amikor megvan a közös hullámhossz, megtörténik a csoda.

Egri János középen: teátrális gesztusaival, komisz mosolyával, elragadó egyéniségével hol jobbra, hol balra figyel, a bőgőt ritmushangszerként kezeli, csapkodja, ütögeti és folyamatosan mosolyog. Az apró termetű Botos József a jobb oldalon: jobb lába a bal térdén, gitárja fölé hajol, szinte belebújik a hangszerébe, s feloldódik benne. A színpad bal oldalán pedig David Yengibarjan: érzékenyen vezeti két társát, át sokféle zenén. Megdöbbentően komplex többszólamúság és varázslatos hangszínek bújnak meg a harmonikájában. Helyette is beszél a hangszer, mert ő nem a szavak embere. Egy számcím, egy szerzőnév nem hangzik el a koncerten, egyszer mintha két szám között azt akarta volna a mikrofonba mondani, hogy „Egri János, bőgő”, de ez is inkább a gesztusaiból volt érthető, semmint a szavaiból. De hát mindez nem is fontos. Csak a zene.

És az energia, ami ezt a zenét létrehozza, s ami nőnapon ott vibrált a Millenáris színpadán. Nehéz megfogalmazni, hogy mi Yengibarjan varázsa. Hogy hogyan képes megtölteni a teret zenével? Talán a belőle áradó szeretet és alázat teszi. Hogy a kettő nem választható nála szét. „A művészet olyan – mondja Yengibarjan –, mint egy nő, akinek az életed végéig kell udvarolni. Ha egyetlen napot kihagyok a gyakorlásból, menekül tőlem a zene.” Hát, talán valahogy így.