Géza

Lili, az ismeretlen ismerős - négykezes cikkecske Ceptor és Unoka Hugó számítógépéről

2004.03.10. 00:00

Programkereső

A kiadványról Megdobban a magyar szív: még egy honfitársunk az egyik legnagyobb „multi”, az EMI katalógusában! Ráadásul a „Rarissime” dupla lemezén, az új sorozat élén, mely 2004 tavaszán hat pianista és hat karmester újra-felfedezését indítványozza. Tényleg szuper-ritkaságok lesznek ezek? Még nem tudjuk. (A felvételek állítólag először szerepelnek digitális átírásban. Lili Kraus eredeti bejátszásainak dátuma 1955-1957.)

A zongorista neve nem ismeretlen, éppen az EMI jóvoltából néhány Mozart-kamarazenei gyöngyszem a harmincas évekből már napvilágot látott, a RÉFÉRENCES sorozat kiváló remasterizáló technikával, LP-n és CD-n is sikerre vitte őket, azaz több nemzetközi díjat is nyertek. Az, hogy ez a kis törékeny nő igazi nagyasszony, a „hosszanjátszó” LP, a mono-korszak időszakában derült ki, amikor kisebb-nagyobb lemezcégek forgalmazták Lili versenymű-felvételeit és sokkal ritkább szóló-bejátszásait. A CD kezdeti időszakában ebek harmincadjára került sok alap-gyűjtemény, és a káoszban újra meg újra kiadásra kerültek a felvételek, gyanús, tisztázatlan eredetű sorozatokban, néha nem éppen biztató környezetben. Az ínyenc gyűjtők Lili Kraus Bartók-korongjait kedvelték, hiszen – úgy mondják – a magyar előadók a magyar repertoárban a legjobbak.

Az EMI elődvállalatai természetesnek tartották, hogy legyen magyar-felelősük, a hasonlóan ritka Fischer Annie mellett még 1956 eseményei előtt is készültek felvételek Lili Krausszal, ám a forradalom után a közönség sokkal inkább kíváncsi volt a „disszidensekre”, a Magyarországot elhagyó zongoristákra. A most hallható néhány felvétel azóta sem került elő az archívumokból: így lett belőlük „raritás”. Az új sorozat többi pianistája hazájában jól ismert, nagy név, mint Marcelle Meyer és Samson François Franciaországban. A „mi” Lilink pedig most 2004 márciusában épp ott, abban az országban viszi el előttük a pálmát. Egy régi-új szakfolyóirat, az idén összevont Classica-Repertoire kritikusai az ő albumát tartják a ritkaságok legérdekesebbikének.

Életrajz

202b6133-8aa6-48e7-bbe0-46cfe97048d9

Lili Kraus, a tehetséges zongorista és mindemellett bájos és sugárzó egyéniség a huszadik század egyik meghatározó muzsikusa volt. 1903-ban Budapesten látta meg a napvilágot, gyermekkorát nagy szegénységben és nyomorúságban töltötte. 7 évesen felvételt nyert a Zeneakadémia zongora tanszakára és 22 évesen már a bécsi konzervatórium professzora. Pályáját, művészi látásmódját Bartók és Kodály, majd Arthur Schnabel formálta. A ’30-as években Olaszországban élt, 1939-ben Simon Goldberggel Angliában ők vették először lemezre Mozart összes hegedű-zongora szonátáját.

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy Kraus életében és művészi pályafutásában egyaránt komoly törést okozott a II. világháború. Amikor a nácizmus beárnyékolta Németországot, férjével együtt kikeresztelkedett és holland Kelet-Indiába menekült. Miután a japánok lerohanták Indonéziát, két gyermekével és férjével együtt fogolytáborba került. Néhány év elteltével, a brit felszabadítás után Ausztráliába, majd Új-Zélandba irányították, ahol Lili állampolgárságot nyert.

1947-ben újraindult európai és amerikai karrierje, szinte minden komolyabb zenekarral fellépett és az összes fontos fesztiválon részt vett. Az ötvenes évektől kezdődően többször előadta és lemezre vette Mozart összes zongoraszonátáját és zongoraversenyét. Elbűvölően karizmatikus asszony volt, aki hét nyelven beszélt, maga tervezte ruháit és bensőséges viszony fűzte két kontinens zenei és politikai elitjéhez. 1967-ben végleg Amerikában telepedett le, ahol a Texasi Katolikus Egyetemen tevékenykedett. Kései éveiben Texas és észak-karolinai otthona között ingázott; 1986-ban hunyt el.

Beethoven

Az első lemez első száma Beethoven kései szonátája, az E-dúr, op. 109. Ám én annak is utolsó, variációs tételével kezdtem a hallgatást. Ami első pillanatban kiderült, hogy az EMI technikai stábja ismét csodát művelt. Nem azért pihentek tehát ezek a felvételek a hangtárak mélyén, mert hangzó színvonaluk reménytelenné tette volna az erőfeszítéseket, épp ellenkezőleg, tudatos üzletpolitika nyomai is felsejlenek. Ha már a RÉFÉRENCES válogatásának első körébe nem kerültek be, legalább nem adták át őket az alternatív másik gyűjteménynek, a TESTAMENT-nek sem. Való igaz, Lili Kraus játékmódjához a „rarissime” jelző jobban illik, hiszen nem jobb vagy rosszabb, csupán különbözik a legnagyobbak: Edwin Fischer, Backhaus vagy Gieseking nevéhez köthető, ércbe metszett, az „örökkévalóság sugallatát hordozó” végérvényes nagy előadásoktól. És ez a mai hallgató számára nem mindig hátrány: sőt nagyon is lehet élvezni Kraus játékában a kedvet és a kedélyt. Nem női szeszélyesség ez, nem habos-porcukros bécsi édesség: ez az abszolút remekművek női oldala. Csupa ötlet, csupa játék, csupa élet.

Másoktól is termékenyen különbözik ez a művészi hozzáállás: Fischer Annie vagy Clara Haskil esetében eszünkbe sem jut, hogy a különböző darabokat egy asszony játssza. Itt és most igen. Persze nyilván a tudattalanba süllyedt emlékek is belejátszanak: a régi lemezborítók képei. A különbözés azért is fontos, mert valóban jelentős. Számomra a Waldstein (op. 53) világteremtő, demiurgoszi zakatolása, ritmikus kérlelhetetlensége azonos azzal, amit Fischer Annie recsegős Supraphon-korongja őriz. Krausnál mintha játékká szelídülne a sors kopogtatása, de ne értse félre senki, nem lesz belőle dekoratív kézimunka horgolótűinek zörgése. A szenvedély viszont szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb, a lassú tétel, amelyet Beethoven az eredeti Andante favori helyére illesztett, nagyszabású bevezetésként a rondó világmegváltó dallama elé, a Lili Kraus-féle felfogásban teljes világ. Az utolsó tételt záró prestissimo pedig alig elemezhető: tartja a dallamot, kontúrosan összetartja a formát, mégis csupán esztétikai kitérő – ilyen lenne Beethoven, ha romantikus őrületbe engedné hatalmas önfegyelme.

Az E-dúr szonáta bonyolult egyensúlyi viszonyai leginkább Schumannt idézik, ám a játszi könnyedség miatt mégis egy klasszikus darabból kerülünk ki a végén.

Haydn-szonáták

Azt hiszem, vitán felül áll, hogy Lili Kraus a század egyik legnagyobb Mozart-játékosa volt. Amikor leültem meghallgatni a 3 Haydn szonátát, azzal a feltételezéssel éltem, hogy akkor Haydnhoz is minden bizonnyal van némi affinitása. Már az Esz-dúr szonáta (Hob. XVI:52) első taktusainak hallatán úgy éreztem, hogy nem azzal a lendületes, gördülékeny, lüktető Haydn-felfogással van dolgom, amit már Richtertől, Kissintől vagy Kocsistól megszokhattam. Ugyanakkor néhány perc elteltével rá kellett döbbennem, hogy Lili Kraus kimértebb hangsúlyai, páratlan arányérzéke olyan mélyebb értelmet kölcsönöz a gyors tételeknek is, melyről eddig sejtelmem sem volt. És akkor még nem is szóltam az Asz-dúr szonáta (Hob. XVI:46) lassú tételének már-már bachi magasságokba révedő megformálásáról, mennyei tisztaságáról.

No de térjünk vissza Haydn utolsó zongoraszonátájához, mely minden bizonnyal az életmű egyik betetőzése s melyről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ilyen magas színvonalú darabokról Beethoven esetében is csak középső korszakától fogva (Vihar, Waldstein, Apassionata szonáta) beszélhetünk! Az E-dúrban írott Adagio tétel e-moll középrészét számos előadásban meghallgattam és a következő észrevételeket tettem: az Urtext-kiadás alapján egyértelműen Glenn Gould viszi el a pálmát mind drámai erő, mind kottahűség tekintetében. Lili Kraust lehet a második helyre rangsorolni, aki a rövid középrész első kétharmadában még versenyképes Goulddal, de a befejező rész domináns szeptim futamát lelassítja és lehalkítja, amivel elveszi a haydni mű lényegi elemét, a visszatérő E-dúr résszel történő éles szembeállítást. Ebben az összefüggésben mind Richter, mind Kissin előadását kiábrándítónak találtam, mert az alaptéma ritmusát nem adják vissza és a drámai jelleget sem domborítják ki eléggé. Richter ezen a ponton egyébként kimondottan laposnak és unalmasnak bizonyul, Kissin pedig erős pedálozásával egyértelműen romantikus módon közelít a műhöz.

Összességében elmondhatjuk, hogy Lili Kraust érzékenysége – melyet nem nevezhetünk a szó pejoratív értelmében nőiesnek –, kristálytiszta, helyenként öntörvényű, de mindvégig következetes formálása, őszinte hangja ideális Haydn-játékossá avatja.

Brahms hét darabja

Közülük az első éppen egy Schumann-témára írott variációs sorozat. Az volt az érzésem, hogy a többi darabot is – leszámítva talán a két rapszódiát – belengi Schumann szelleme. Az ebben a remek összeállításban egymás mellé került három intermezzo és a közéjük ékelt h-moll capriccio Brahms elmélyült, filozofikus mélységekbe alászálló alkotásai, melyek főként ebben az előadásban mintha a schumanni Gyermekjelenetek fénytörésében tárulnának elénk: csendet, bölcsességet, túlvilági fényt sugározva magukból.

Remélem, élveztétek, hogy két különböző ember, véleményét alig egyeztetve vetette rá magát a „friss húsra”, az EMI dupla korongjára. Azt gondoltuk, megpróbálunk négykezesben ismertetőt írni a kiadványról. Ha hallgattátok már, szóljatok hozzá!

(Les Rarissimes de Lili Kraus – Beethoven, Haydn, Brahms; EMI Classics 7243 5 62831 1 - 2 CD)