Aladár, Álmos

Keresztes hadjárat

2004.03.13. 00:00

Programkereső

Tulajdonképpen tiszteletre méltó Varnus Xavér szívóssága, ahogy saját exhibicionizmusát, szakmai eredményeit és mindenekelőtt teljes képernyős érintetlenségét egyetlen ügy szolgálatába állítja. Érintetlen, tehát semmit nem tud a televíziózásról. És mégis csinálja. Halálos bátorságáért a lehető legmélyebb tisztelet illeti. Varnus Xavér kockára tesz mindent terve valóra váltásának érdekében. Lelkiismerete azt súgja neki, hogy fontos dolga van: meg kell mentenie a kultúrát, azon belül is az egyre sanyarúbb sorsú zenei kultúrát. Nem lehet nem igazat adni Varnus Xavérnak.

A kultúra valóban veszélyben van, de ezt rossz szokás szerint az emberek általában magukban szokták elintézni. Csendben szomorkodnak, kitartóan olvasnak, vagy megpróbálnak néhány értelmes szót váltani a barátaikkal. Varnus Xavér azonban az utcára vonul keserűségével. Nagyon egyszerű volna kinevetni ezért. A botor lélek, lám, hülyét csinál magából. Veri a mellét, prédikál a műveltségről, a zene erejéről, Bachról, a zsenialitásról, mindenről, ami eszébe jut, és amit ő fontosnak tart. Összehoz egy tévéműsort, lenyomja a közszolgálati csatorna torkán, és késő este úgy tesz, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Kedves nézőink, most a zenéről fogunk beszélni! És tényleg semmi nem természetesebb ennél. Csak elszoktunk a dologtól, amiért az elvadult Magyar Televízió is alaposan felelősségre vonható.

Az utókor ítélete című műsor szándékai tehát napnál világosabbak. És miután eleget furcsálkodtunk Varnus Xavér vehemens és drabális népnevelésén, nem tehetünk mást, mint tiszteljük kitartását.

A főhajtás után azonban szembesülnünk kell a sivár tényekkel. Varnus műsora tulajdonképpen nincs megcsinálva. Legutóbbi félórás ismeretterjesztése a Hollandiában, magyar zenésszel is dolgozó Orlando kvartettről nem volt több munkára előkészített nyersanyagnál. A lehető legtriviálisabb operatőri munkát a lehető legautomatikusabb vágás koronázta meg. És ha ehhez hozzávesszük még Varnus Xavér különös riporteri jelenlétét, akkor alapjaiban rendül meg az egész szépséges misszió. A műsor nagyon csúnya, de hát ezen már nem nagyon lehet meglepődnünk. Olyan, mintha házilagos használatra készült volna: apuka lefényképezi a családnak szolgálati útja érdekességeit. Szakmai tudásnak nyoma sincs, ráadásul az anyag nagyon laposan van szerkesztve. Szokásos városképek után látjuk a kvartett tagjait, ahogy beülnek valahova teázni, majd pedig egy hosszabb interjút nézhetünk végig az együttes magyar tagjával, amit egy testesebb zenei részlet követ, és ennyi. Darabos, mechanikus és nagyon hányaveti a műsor.

Még akkor is az, ha Varnus kérdései eleinte üdítően hatnak, mert végre valaki belülről kérdez, és nem csak a jól ismert televíziós általánosságokat pufogtatja. Aztán persze ez a varázs is elmúlik, mert a riporter megrészegül saját gondolataitól, egyre körülményesebb és provinciálisabb kérdéseket tesz fel, megfeledkezve arról, hogy elsősorban értünk, és nem magáért dolgozik. Varnus Xavér alázata eddig terjed. Egy ötletnyi az egész. Valaki akart valamit, de annyira azért nem, hogy még munkát is fektessen bele. És jön a műsor vége, egy rút feliratból kiderül, hogy egy budapesti koncerten megtekinthetjük a zenekart, és akkor egy pillanatra gyanút fogunk, hogy nem szemérmetlen reklámmal állunk-e szemben, de elhessegetjük a kételyt, és megadóan kisilabizáljuk az alig olvasható újabb feliratot, miszerint a következő műsort hajnali öt órakor tekinthetjük meg, Bach születésének órájában. Lendület tehát van, ötletekben sincs hiány. Most már csak dolgozni kellene egy keveset – és akkor minden bizonnyal megmenekülnének fenyegetett értékeink.