Géza

„Bartókkodály” – A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye a Zeneakadémia Nagytermében

2004.03.15. 00:00

Programkereső

Kokas Katalin 2002-ben Bartók II. Hegedűversenyét játszotta a Szigeti József Nemzetközi Hegedűverseny döntőjében. Előadásával akkor az első díjat szerezte meg. Azóta sok fontos dolog történt vele. Például férjhez ment Kelemen Barnabáshoz. S édesanya lett: egy okos és (tényleg!) gyönyörű kislány édesanyja. Ennyi változás talán még egy olyan erős és kiforrott egyéniségre is formáló hatással van, mint az övé. Talán nem csoda, ha érdekelt, hogyan alakult Kati és a Bartók Hegedűverseny viszonya a Szigeti Verseny és a március 11-i zeneakadémiai koncert között eltelt másfél évben.

Amikor a fiatal hegedűművésznő kiáll a színpadra, megszűnik számára a világ. Csak a zene van és ő. Olyan, mintha eggyé válna hangszerével és azzal, amit játszik. Mintha a hegedű az egyik testrésze lenne, a Bartók-darab pedig épp abban a pillanatban kelne életre, épp csütörtök este fél nyolckor, épp a Nagyteremben a Lukács Ervin vezényelte MÁV Szimfonikus Zenekar kíséretével. Katinak megadatott a pillanatteremtés képessége, amivel kevesen rendelkeznek. És még ők sem tudják mindig előhívni.

Már a Nemzetközi Fuvolaverseny Nyitóhangversenyén is hallatszott 2003 szeptemberében, hogy az előadó felszabadult: nincs rajta a tanulóévek és a nagy megmérettetés nyomása. Akkor úgy játszotta a Mozart Versenyművet, ahogy a szíve diktálta: vidáman, ötletesen, hóbortosan és mégis mindvégig stílusosan. Most pedig, a MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenyén végképp bebizonyosodott, hogy nem volt véletlen az a 2002-es diadal.

A Bartók-mű beérett. A művész másfél évvel ezelőtt is elnyűtte a vonóját játék közben, valamint akkor is átgondoltan és átélten adta elő ezt a darabot. Mára azonban mindehhez hozzáadódott a fesztelenség – akarattal nem, csak gyakorlattal és főleg idővel megszerezhető – nagy erénye. Kokas Katalin előadásában minden apróság új értelmet nyert. Érdemes volt megfigyelni, hol vibrál és hol nem, mikor melyik árnyalatot keveri ki hegedűhangja gazdag palettáján... Formailag minden indokolt volt. A csoda pedig az, hogy az előadás mégis megőrizte az egyszeriség, a megismételhetetlenség báját. A zenekarban és Lukács Ervinben érzékeny társakra lelhetett a szólista, még akkor is, ha az együttes egyszer-kétszer nem egészen volt szinkronban vele – és/vagy önmagával.

aeedb7bb-7448-431f-8005-2d34f35f8cc9

A koncert második felében a Páva-variációk hangzottak el. Kodály méltán népszerű művében a zenekar is megcsillogtatta tudása legjavát. Én már nem tudom követni, hol is tart ez a dolog Kodállyal. Most éppen illik őt szeretni mint zeneszerzőt vagy inkább csak pedagógusként kell tisztelni, vagy egyiket se nagyon, ha haladó zenei gondolkodó akar lenni az ember? Mindenesetre, remélem, azok közül, akik Kodály divatjamúltságáról beszélnek, voltak ott páran a csütörtöki koncerten. A zenekari tagok és a hallgatók ugyanis még mindig oda vannak ezért a darabért. A nagyközönség véleményét és igényét pedig mindenképpen figyelembe kell vennünk, amikor valaminek vagy valakinek az aktualitásáról beszélünk.

És ha már az időszerűségnél tartunk! Csütörtökön este csak egy tucat nap választotta el Bartók Hegedűversenyét a 65. születésnapjától! A művet 1939. március 23-án mutatta be Székely Zoltán Amszterdamban. A hangverseny műsorválasztása pedig szinte egy tömörített március 15-ei ünnepséget evokált – a zene nyelvén.