Eszter, Eliza

Szemben a sorssal – Händel: Saul

2004.03.16. 00:00

Programkereső

Vegyünk egy kis hatalomvágyat, féltékenységet, bosszút. Keverjük e három nemes erényt némi szerelmi bonyodalommal, férfiszerelemmel, sok kórusfúgával, díszítsük a legváltozatosabb felépítésű és karakterű áriákkal, majd öntsük az egészet az ószövetségi Saul-történet formájába. Nevezzük a szakácsot Georg Friedrich Händelnek, a pincért pedig Paul McCreeshnek.
9da44e57-eb05-425b-9395-75a3c697e478

Charles Jennens (1700-1773) vagyonos művészetpártoló, Shakespeare szövegeinek szerkesztője, Händel barátja és zenéjének lelkes híve remek dramaturgiai érzékkel tömörítette oratórium-librettóvá az Ószövetség 26 fejezetét (1 Sámuel 15 – 2 Sámuel 5). Saul emberi gyengeségének története örökérvényű: a Góliátot legyőző s ezzel Izrael népét a Filiszteusoktól megmentő Dávid ugyan nem tör hatalomra, Saul féltékenységének köszönhetően azonban mégis király lesz – Saul trónján. Az oratórium szövegkönyve mellőzi a Bibliában található epikus részeket (Dávid bujdosásának részletes leírását), viszont kibővíti az érzelmi szempontból gazdag cselekményszálakat: így kapja az eredetiben jelentéktelen szerelmi történet, a Dávid és – Saul kisebbik lánya – Mikál között zajló románc Händel életművének talán legcsodálatosabb áriáit. Különös hangsúlyt kap az oratóriumban a Dávid és Jonathán – Saul fia – között támadt férfiszerelem, amely legfeljebb a kifejezetten naiv hallgató számára jelenthet puszta önfeláldozó barátságot. Az antik görögség vagy Shakespeare számára természetes férfiszerelem nem idegen sem Händel korától, sem az Ószövetségtől (lásd: 1 Sám 18,1-5). Ahogy az aljasság, az álszentség, az irracionális gonoszság sem.

Händel oratóriumai hasonló szerepet játszottak a korabeli angol társadalomban, mint két évezreddel korábban az antik görög tragédiák Athénban. A bibliai történet – mint mitikus alapanyag – mindenki számára ismert volt, így nem a tárgy, hanem a feldolgozásmód volt érdekes a közönség számára. És Isten kiválasztott népében természetes elégedettséggel ismerhettek magukra. Az operai nagyvállalkozó Händelt tehát nem csak vallási, hanem üzleti megfontolások is vezették a bibliai témák felé. És amikor az 1718-as Esther – az első angol nyelvű oratórium – operaszerű bemutatója után London püspöke a műfaj erkölcstelenségére hivatkozva betiltotta vallási témák operai feldolgozását, Händel egyszerűen elhagyta a díszletet, a jelmezt és a színpadi mozgást, így nem csak zenéje kaphatott nagyobb hangsúlyt, de a felesleges, ám nem elhanyagolható kiadásoktól is megkímélte magát. Az Esther sikere ellen aztán a püspök sem tehetett semmit, s ez indította a nagy angol nyelvű Händel-oratóriumok sorát.

Az 1738-ban keletkezett s mindvégig nagy sikerrel játszott Saul előkelő helyet foglal el ebben a sorban. Már egyedülállóan gazdag hangszerelése is kiemeli az életműből: a hatalmas zenekarban különös hangszerek is helyet kapnak, például az akkori Angliában ismeretlen harsona, mely a 17. század folyamán eltűnt az országból, s a Händel által felkért külföldi zenészek hozták vissza, illetve egy kifejezetten a Saul előadására készített billentyűs harangjáték, melynek Händel által elképzelt története a Bibliáig nyúlik vissza (az autentikus zenélés fikciója nem 20. századi jelenség!). De fontosabb a hangszerelésnél a dráma: Saul tébolyának zenei megjelenítése. Noha a mű Dávidot dicsőítő, kötelezően optimista C-dúr záró kórusa oldja a feszültséget, Bach Passióit kivéve nem ismerek tragikusabb művet a 18. század első feléből. Ahogy Saulon fokozatosan elhatalmasodik a téboly, a zene is egyre sötétebbé válik. S amikor a harmadik felvonásban Saul megérti, hogy a benne burjánzó féltékenységgel valójában Isten üzeni, hogy Dávidot szemelte ki utódául, s az endori boszorkány által megidézett Sámuel próféta ráébreszti arra, hogy az ember nem mehet szembe saját sorsával: Saul elhallgat, a dráma megtörik s rövid zenekari közjáték illusztrálja a csatát, melyben a meghasonlott Saul életét veszti.

Paul McCreesh interpretációjáról felesleges beszélni: nem érdemes a zsargon megszokott luftballonjait pukkasztgatni. Az énekesek – Andreas Scholl (Dávid), Neal Davies (Saul), Nancy Argenta (Mikál), Mark Padmore (Jonathán) – és a Gabrieli Consort & Players előadása egyszerűen tökéletes. Örüljünk, hogy egy ilyen mű hozzáférhető ilyen előadásban, s hogy újra szembesít minket valaki azzal, hogy a féltékenység, a hatalomvágy, az emberi gonoszság emberségünk éppoly fontos része, mint a jóság, a szeretet, a bizalom vagy képtelenségünk a sorsunkkal való őszinte szembenézésre.

Bizony, ez is rólunk szól.