Konstantin

II. Francia–Magyar Jazzfesztivál (Fonó – 2004. március 12-14.)

2004.03.22. 00:00

Programkereső

Ahogy a szervezőknek, úgy jelen sorok írójának sem ment minden tervszerűen. A programban két ponton is változás volt, jómagam pedig csak a 12-i és 14-i koncerteket tudtam meghallgatni; bár szakíró kollégáimat kikérdeztem a szombat estéről.

12. péntek
Az Indiában csaknem egy évtizedet eltöltött hegedűs, Lantos Zoltán MirrorWorld-produkciója akkor is kiemelt jelentőségűnek számítana, ha csupán egy külön koncerten játszanának. A Horváth Kornéllal, Juhász Gáborral és Borbély Mihállyal megszólaló négyes a megismételhetetlenül egyedi kategóriába sorolható zenei különlegesség. Mint azt már sokan tudják, 2003-ban a Gramofon kritikusainak szavazatai alapján a Lantos Zoltán vezette kvartett „Tiptoe ceremony” című produkciója lett az Év Jazzlemeze. A kitűnő CD-hez képest a mostani élő produkció előre sejthető – nem feltétlenül minőségi – változáson ment keresztül. Ez egyik a tagcsere: a fúvós szólista posztján Dresch Mihályt Borbély Mihály váltotta fel. Mivel a két nagyszerű szaxofonost lehetetlen sorrendbe állítani, nem beszélhetünk jobb vagy kevésbé jobb kvartettről sem. Viszont más hangzásról, sőt struktúrákról igen. Tudniillik Borbély Misi legalább annyira tapasztalt az úgynevezett világzene többféle irányzatában is, mint amilyen kiváló jazzmuzsikus. Vagyis emiatt, ebben a különleges, talán world jazznek nevezhető zenei közegben hosszabb és egy hajszállal változatosabb rögtönzéseket is vállal. A zenekar változása abban is megmutatkozott, hogy egyre érettebb, összecsiszoltabb, feszesebb lett az egész produkció, az élő koncert szabadabb – nagy szólókat inspiráló – atmoszférájáról nem is beszélve. Bár hallottam olyan hangokat is, mely szerint ez a zene félóra után kezd unalmassá válni…

A következő koncertnek olyan előjátéka volt, mely idehaza még meglehetősen szokatlannak számít; okozott is némi zavart. A trombita - oboa - ütőhangszerek - tuba összeállítású banda, az Auprès de ma Blonde maskarás zenészeit mifelénk – jobb híján – zenebohócoknak vélnék. A franciák részéről azonban egy ismert irányzatról, a párizsi utcákon, tereken, metróaluljárókban gyakran hallható fanfár-jazzről lenne szó, melynek világjáró képviselői ezúttal nem csak a Fonóban, hanem a fesztivál ideje alatt normális körülmények között, azaz a Váci utcában és a Vörösmarty téren is mulattatták a közönséget. A spontán hatású, csöppet sem szerény hangszeres teljesítményt takaró őrület valamelyest a két országban uralkodó mentalitás- és közérzetbeli különbséget is tükrözte.

A hivatalos programban sorra kerülő Gèrard Marais Quintet már messze nem a francia könnyedséget reprezentálta. Az együttes produkciója csak egy-egy részlet erejéig tudta felvillantani az előre beharangozott különleges zenei élményt. A zenekarvezető-gitáros mainstream alapok felett megszólaló, szertelenül eklektikus zenéje a fiatalos kiforratlanság benyomását keltette; dacára annak, hogy a főnök már nem igazán csikókorú. Pedig a dobos kivételével hallhatóan jó hangszeresekből állt össze a zenekar. Viszont a koncertet igazi közönségsiker koronázta.

Késő este került sor a Christophe Monniot (szaxofonok) és Spányi Emil (zongora, billentyűs hangszerek) alkotta duó koncertjére. Monniot-ról tudnunk kell, hogy tagja a Campagnie Des Musiques à Ouïr nevű formációnak, vagyis annak a szintén félőrült társaságnak, mely a tavalyi rendezvényen reveláció-szerű sikert aratott a Fonóban. Esz hangolású szaxofonokon, valamilyen rejtélyes hangmodulátoron és még ki tudja, mi mindenen játszik, továbbá énekel; vagy éppen hangszerként használja a saját hangját is. Ránézésre nagyon egzaltált, alig komolyan vehető figura, de borzasztóan tud szaxofonozni. Aznap esti partnere Budapesten született, de Franciaországban él és dolgozik. Monniot és a fiatal zongorista-fenomén, Spányi Emil rabul ejtette a teremben lévőket (kivéve persze azokat, akik kisvártatva kimenekültek). Látszólag modernkedő, artisztikus zenéjük játék volt a javából; az egyszerű elektronikus motívumoktól az ismert standardekig bármi lehetett ürügy arra, hogy a végletekig tartó technikai és szólisztikus zenei dialógust folytassanak egymással – mindezt rendkívül szellemesen és zavarba ejtően magas szintű hangszertudással.

13. szombat
Leginkább az ECM lemezeiről ismert szaxofonos, Louis Sclavis érdekelt volna, de mint már jeleztem, aznap este máshol kellett lennem. Ami a Sclavis-felvételekről átjön, rendkívül izgalmas, inkább levegősen, finoman delejező, viszont – mint tudjuk – élőben mégiscsak más… Ehhez képest, a különböző irányokból érkezett beszámolók szerint nagyon zajos, energikus avantgarde zene volt; helyenként sokkoló részletekkel, miután nincs mit csodálkozni azon, hogy a közönség egyharmada távozott. Végső Zoli kollégám szerint ez volt a legjelentősebb produkció – nem csupán ezen a fesztiválon, de már jó ideje Budapesten.

Szintén beszámolókra támaszkodva – különösebben nem meglepve – tolmácsolhatom, hogy a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes ezúttal is kitűnő koncertet adott.

14. vasárnap
Csupán két előadás, de sztárok a javából. Elsőként a már említett Campagnie Des Musiques à Ouïr és három kiváló magyar muzsikus közös produkciója lett volna a program. A franciák adottak voltak, ám a tervezett magyarok közül Gadó Gábor nem érkezett meg. Utólag kiderült: senki sem vállalta a Párizs-Budapest viszonylat utazási költségeit, mely minimális feltétele lett volna Gábor fellépésének. Akik ismerik a magyar gitáros-zeneszerző legutóbbi, csak szuperlatívuszokban minősíthető munkáit, nehezen emésztették volna meg a műsorváltozást; viszont erre idő sem maradt, mert a műsor elkezdődött.

A francia trió az eredetileg is tervezett magyar kollégák közül Szakcsi Lakatos Bélát, valamint a meglepett Lantos Zoltánt látta vendégül a pódiumon. (Zolit az utolsó pillanatban kérték fel a beugrásra.) A Campagnie tavaly óta már nem ismeretlen a magyar közönség számára; az általuk képviselt irányzat nevét is tudhatjuk: french touch. A lényeg, hogy azon túl, hogy mindent tudnak, mindennek a paródiáját is; sőt inkább azt játsszák fergeteges humorral és virtuóz technikával. A gyanútlan hallgató azt hihetné: az őrület nyomban átcsap káoszba, de hamar kiderül, hogy ez csak a látszat – mert valójában nagyon is észnél vannak. A Campagnie zenészei pontos, feszes struktúrák, kiállások, harmóniai keretek mentén mozognak. Viszont a magyar művészeket sem lehetett megfogni, ők sem ma kezdték. A franciákat mintha néha kissé meg is lepte volna, hogy szigorúan őrzött dominanciájuk dacára Szakcsiék igen jó intermezzókat játszottak be. Ha netán valaki kételkedett volna abban, hogy zenészeink valóban a nemzetközi mérce első szakaszához tartoznak, most – ha kicsit figyelt – egyértelművé válhatott számára.
Ez lehetett talán az egyetlen olyan előadás mely – kis túlzással – mindenkinek tetszett.

És talán meglepő, de nem állíthatjuk ez utóbbit a fesztivál fénypontjának számító Richard Galliano (bandeneon) és Michel Portal (basszusklarinét, szopránszaxofon) produkciójáról. Különösen a szakmabeliek, vagyis elsősorban zenészek voltak szkeptikusak a világhírű duó koncertjét illetően. Ugyanis ez a zene szinte kizárólag két emberről, pontosabban két ember manuális, technikai és összhangzattani fölényes tudásáról szólt (mint az artistáknál). Minden más: a melódia, a stílus, de még a szerző is harmadrangú volt általuk. Annak pedig a gyanúja sem derengett, hogy Gallianoék a zene mélyebb, spirituális rétegeit valaha is megközelíthetnék.

603f2e59-83da-459f-8dc7-c25e84c03cd7

Utolérhetetlennek tűnő tudásuk a sportversenyek bajnokainak magabiztosságára emlékeztetett. Portal klarinét- és szaxofon-soundja, kimeríthetetlen variációs lehetőségek benyomását keltő skálabontogatásai, Galliano elképesztő akkordjai, villámgyors szólóinak biztonsága, kettőjük pontos összjátéka, dinamizmusa majdnem tökéletesen elfeledtette a nagyérdeművel, hogy eredetileg könnyed francia sanzon-melódiák, két Piazzola-tangó, ismert népdal feldolgozások hangzottak el; köztük egy magyar vonatkozású(!) is. Koncert után a Pesten élő, örmény származású kitűnő akkordionossal, Dávid Yengibarjannal értettünk egyet abban, hogy ezt így nem szabad – bármennyire is tudnak.

Ha netán többnyire a büfében sörözve kritizálnánk a programot vagy az előadás alatt inkább oldott diskurzust folytatnánk a partnerünkkel, esetleg egy kiemelkedő produkció közepette úgy ítélnénk meg a helyzetet, hogy ez a minimum, ami nekünk jár itt Budapesten, nem probléma. Lehet, hogy csupán átlagos szervezői véna, bizonyos mértékig a korszerű (PR, marketing) észjárás, továbbá impozáns nemzetközi kapcsolatrendszer, az ehhez szükséges diplomáciai és üzleti érzékkel, és persze kötelező nyelvtudás; a többi már csak a műfaj iránti elkötelezettség kérdése, és bárki összehozhat hasonlót, mint a legutóbbi Francia–Magyar Jazzfesztivál. Nem tudom, lehet-e annyit keresni ezzel, mint mondjuk egy év végi petárda-bolttal, de az nem kérdés, hogy melyik szól jobban (bár ha meggondoljuk, nem kizárt, hogy ebben is megoszlanak a vélemények, hovatovább kisebbségben maradnak, akik a zenére gondolnak).

Nem szokásom egy kulturális rendezvény fentebb sorolt összetevőivel is foglalkozni, de tekintettel a nagyérdeműre, az értő és hálás budapesti közönségre, gondoltam, egyszer ezt sem árt megjegyezni. Egyébként az esemény szervezője Szél-Molnár Gábor (a korábbi hasonló nemzetközi, pl. Holland–Magyar fesztiválok is általa jöttek létre), ezúttal is a Fonó, valamint a Francia Intézet munkatársainak segítségével. Hogy rezignált lennék? Lehetséges. Egy kritikusnál ez szakmai ártalom.