Júlia, Rita

Ablakos morva

2004.03.23. 00:00

Programkereső

Janáček Jenůfa című operája az idei operaszezon egyik szenzációja. Nem szeretem a szenzációkat – talán alkatomnál fogva –, nem szeretem a felhajtást, a sztárolást, nem szeretem, mikor tudom: most hasra kell esnem. Valószínűleg hasra esni sem szeretek, de előítélettel beülni egy operaelőadásra: még rosszabb.
3101d07d-fe0e-4844-9cc9-b762257cac51

Így szerencsésen alakult a vasárnapom, hogy (elnézést a személyeskedésért) 35 perccel a Jenůfa kezdete előtt még Rákoshegyen voltam – tehát amikor este 7-kor beestem az Operaház kapuján (ha nem is hasra), csak arra figyeltem, amit láttam és hallottam, nem volt időm előre felkészülnöm se pejo- se melioratíve.

Úgy tűnik, Janáčeknek most van a reneszánsza. Kezdődött talán az Alban Berg Vonósnégyessel, akik két éve Pesten is megmutatták: vannak még vakfoltjaink, de sose késő pótolni. Aztán jöttek a zongoristák, Andsnes, Schiff lemezei – és a Glagolita mise, majd a Sinfonietta mellé lassan felsorakozott a kamarazene, még az énekes művek is. Nem számoltam meg, de szerintem az elmúlt tíz évben több Janáček-felvétel jelent meg, mint előtte együttvéve. Mintha most érnénk meg az ő sok mindenkihez hasonlítható, mégis hasonlíthatatlanul egyedi zenéjére.

Pedig már a kortársak is felfigyeltek rá: a Nyugat 1928/17. számában Kázmér Ernő nekrológja méltatja a zeneszerzőt. Igaz, kissé keserű a méltatás: Berlin és az akkori operaházi zeneigazgató, Erich Kleiber kellett hozzá (1924-ben), hogy nemzetközileg is felhívja a figyelmet a Jenůfára, 21 évvel az ősbemutató után; Mezey Zsigmond pedig Reinitz Béla Ady-dalai kapcsán Debussy Pelleas és Melisande-ja, valamint Bartók Kékszakállúja mellett említi Janáček művét, mint olyat, amelyben az anyanyelv és a zene egysége megvalósul. Aztán elfelejtettük Janáčeket, a Jenůfát – és most itt van, akár egy ősbemutató. Mai fülünkkel is egyetérthetünk Erich Kleiberrel, Mezey Zsigmonddal és Kázmér Ernővel: korszakos és hasonlíthatatlan művel lettünk gazdagabbak.

Ráaádsul sikerült nem csak nagy neveket felvonultatni a budapesti Operaház színpadán, hanem jó énekeseket is. Bátori Éva címszereplőként telitalálat: hangilag ragyogó, szerepformálása mélyen átélt, valahogy még alkatilag is hiteles. Végig a közönség felé énekel, de nem „kifordulva”, „kibeszélve” a szerepből. Marton Éva nem csupán nagy név – aki annyi „tapsravalót” gyűjtött össze az évtizedek alatt, amivel akkor is megkapná az ovációt, ha nem teljesítene igazán jót: de erről itt nincs szó –; épp azt hozza, amit várunk tőle – hangilag olykor (különösen az első felvonásban) talán kevesebbet is, de játékban, személyiségben mindenért kárpótol, a második felvonás az övé. És itt már hanggal is bírja, nem csak a magasságokat, hanem az érzelmeket is pontosan adja vissza zeneileg. Amikor ők ketten énekelnek, minden rendben van. Hozzájuk képest a többiek talán gyengébbek, bár soha rosszabbat. Kiss B. Attila inkább színészi alakításával tűnik ki, ennyire tenyérbemászóan antipatikus és felelőtlen alakot nem lehet könnyű megformálni. Graham Sanders a ritmussal is pontosabban bánik, és ő is végig a szemünkbe néz – testtartásából is sugárzik a megformált szereplő emberi tartása és fejlődése. Mészöly Katalin az öreg Buryjánné szerepében szintén hiteles, de mikor ő van a színpadon, hiányzik az a feszültség, amit Marton Éva egyetlen szemöldökrándítással elér; igaz, a szerep is kidolgozatlanabb, a szövegkönyvíró és a rendező részéről egyaránt.

A rendezéssel kevésbé vagyok megelégedve. Az első felvonást olykor jobban élveztem, ha becsuktam a szemem. A színpadképet két felvonáson keresztül uraló malom kereke hol forgott, hol nem – számomra nem derült ki, van-e ennek üzenete a mű értelmezése szempontjából, mint ahogy a második felvonásban sem értettem, miért maradt a háttérben az óriási kerék. A harmadik felől nézve még kevésbé: ott ugyanis már nincs malmunk – van helyette egy vízszintes tengelyünk, oldalról nézve épp olyan csonka kereszt, mint a jégtömbökből összeálló tragikus szimbólum. A harmadik felvonás rendezése tökéletes. Csak nem illik az első kettőhöz. A második felvonásban a rongyokból tákolt fenyőfák (?) lehangoló látványa eleinte komolyan zavart, egyáltalán: kicsit sok nekem a rongy, kicsit sematikus a népi világ rongyokkal való ábrázolása. A rongyokon áttűnő fények azonban nem csak szépek, hanem szervesen hozzátartoznak a rendezéshez.

Összességében a rendezés is, az előadás is egyre jobban tetszett: egyre kidolgozottabbnak tűntek a mozgások, a fények, az interakciók, egyre jobban énekeltek az énekesek, egyre jobb helyen álltak ahhoz, hogy hallani lehessen őket, a kórus is megtalálta az elsőben elveszített ritmust a harmadik felvonásra – a záró jelenet pedig talán a legszebb és legelgondolkodóbb az egész műben. Mégis: ha amit láttunk, következetesnek és végiggondoltnak is tetszik, az első felvonás számos lehetőséget hagyott ki a rendezésben. Tökéletesnek, végiggondoltnak pedig csak azt a rendezést nevezhetjük, amely az első pillanattól konzekvens, amely megteremti saját világát, értelmezését szinte az első pillanatban, s mely végigível a darabon. Ha most elölről kezdené Vidnyánszky Attila a rendezést, javasolnám, inkább hátulról, a harmadik felvonás felől kezdje.

Szólni kell még a zenekarról. Szerencsére szólni kell – sajnos ahhoz szoktunk, hogy jobb nem is beszélni róla. Most mégis érdemes. Janáček zenéjének egyik legnagyobb erénye a hangszerelés, a szín- és hangulati gazdagság: a borogyinos néptánc, a puccinis zenebeszéd, a wagneri idill tökéletesen illik a drámai mondandóhoz – Kovács János keze alatt a zenekar többször szívet gyönyörködtetően valósította meg ezeket a zenei ábrázolásmódokat. Kár, hogy nem mindig, de legalább elmondhatjuk: ez a zenekar is képes szépen szólni.

Összességében: ha hasra esni továbbra sem kell, elmondhatjuk, van egy olyan produkció, mellyel érdemes foglalkozni – és a kritikák vagy a Jenůfáról szóló fórumok számbeli gazdagsága azt mutatja, igény van rá, hogy színvonalas produkciókkal foglalkozhassunk.