Bernadett

Gáz és diadal

2004.03.26. 00:00

Programkereső

Ahogyan csúnya nőkre szokás azt mondani, hogy érdekes, úgy adott érdekes koncertet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a kongresszusi központban. Érdekes műsorválasztással, mert Wagner és a korai Schönberg közé beillesztettek – igaz, kényszerűségből, hogy legyen ideje Marton Évának a két nehéz énekszám között pihenni – egy kis Berliozt. És pont a Gyász és diadal szimfóniát, ami tényleg Berlioz, de nem éppen a legjobb formájában.

A darab állami megrendelésre készült, az 1830-as forradalom áldozatainak áthantolásához, és ez valahogy meg is látszik rajta. Gigászi halottas menettel kezdődik, csinnadrattával végződik, közben meg szózatot mond a harsona a halottak fölött. A helyzetet súlyosbította, hogy dobpergésre egy csapat klarinétos masírozott be a mű kezdete előtt, fehér blúzban, helyre kis kalpagokban, amitől az egész produkciónak lett valami „év vége a zeneiskolában” jellege. A darab idegen elemként vágta ketté a koncertet, hogy miért kellett éppen most előadni, azt valaki biztosan tudja, de a hangverseny alapján nehéz lenne megmondani.

Sokkal-sokkal izgalmasabb volt viszont a két énekes szám. Nemcsak azért, mert tombol a romantika Wagnernél és az ifjú Schönbergnél egyaránt, nemcsak azért, mert jó Mahlert hallgatni akkor is, ha Schönberg írta, de pusztán az interpretáció miatt is. Egyszerűen mondva, Schönberget Marton Éva agyonverte, Wagnert megdicsőítette. Talán ezért játszották el közben a Berliozt: haláltól apoteózisig tartott a koncert.

Az az igazság, hogy voltam főpróbán is, így tudom, hogy a Nemzeti Filharmonikusok legszebb formájukat hozták Schönberg Hat dal op. 8 című művének kíséretében. Érzékenyen, tisztán, kifejezően és nagyon szépen játszotta a zenekar, csak ebből a hangversenyen szinte semmit nem lehetett észrevenni. Felelősként pedig nehéz lenne másra mutogatni, mint Marton Évára. Hangja mélyebb fekvésben szinte elfogy, nem is mindig tiszta a szólama, és Schönberg zenéjének puszta megszólaltatása (bár ez még szabályos, romantikus zene) annyira lefoglalta az energiáit, hogy a tulajdonképpeni interpretációra már nem maradt ereje.

Nyilván elfogultság, tisztelet és hasonlók dolga, hogy ki mire emlékszik ebből a koncertből. Aki akar, gondoljon arra, hogy Marton eltemette Schönberget. Nekem az este arról szólt, hogy ebből a reménytelen helyzetből is föl lehet állni. Az istenek alkonya zárójelenete – mit is mondjak? – nem az este megkoronázása volt, mert nem volt mit megkoronázni. Akkor hát maga volt a korona, csak úgy, a levegőben, és angyalok tartották. Karmester angyal, énekes angyal és zenekari tag angyalok. Hogy honnét indult és hol végződött a darab értelmezése: Kocsis Zoltán és a zenekar interpretációját vette át Marton Éva, vagy őt kísérte a zenekar, azt nehéz lenne pontosan megmondani. Valószínűleg mindkét formájában érvényes lenne az állítás. A zenekar gyönyörűen és erővel játszott, de nem torzult, nem vált harsánnyá, nem nyomta el az énekest, Marton Évából pedig áradt az erő, meg persze a hang is. Ha valaki mostanában nem találja őt, ne is keresse. Lángok közé robogott, lóháton.