Bernát, Felícia

Shlomo a pálmák alatt

2004.03.30. 00:00

Programkereső

Nehéz kizökkenteni. Ül, szivarral a kezében az Átrium Szálloda halljában, pálmafák alatt. Csöndesen, nyugodtan beszél, tudja, mit fogok kérdezni tőle, és tudja, hogy mit fog válaszolni. Kezében kialudt szivar, előtte kávé. Shlomo Mintz – a világ egyik legjobb hegedűse.

- Cohibát szív?

– Montecristót.

– A hegedűje pedig, ha jól tudom, Guarneri.

– Van egy Guarnerim, de ide egy Stradivari iskolájából való hangszerrel jöttem.

– Mi a különbség a két hangszer között?

– Két külön világ. Röviden úgy foglalnám össze, hogy a Guarneri komolyabb, mélyebb, a Stradivari hangja csillogóbb.

– Az Olasz Intézetben virtuóz darabokat is játszott. Miért?

– Azért, mert korábban soha nem játszottam ilyesmit.

– Dehogynem. Tévében is adták a Paganini Capricciókat.

– Igaz, de tágítani kell a repertoárt. Azelőtt csak a nagy műveket, nagy zeneszerzőket játszottam. Az volt a konzervatív időszakom. De időnként változtatni kell.

– Mit talál érdekesnek a virtuóz darabokban? Vagy csak meg akarja mutatni, hogy ezt is tudja?

– A virtuóz zenében sokkal több van, mint azt az emberek gondolják. Nemcsak a sok-sok hang, amit a fül be sem tud fogadni. A virtuozitás maga önkifejezés, nemcsak az előadónak, de a szerzőnek is. Lehet, hogy kisebb értékűek a komponisták, de egyediek. El lehet ezt úgy játszani, hogy megértse a közönség.

– Mégis: mi köze van egymáshoz ugyanazon a koncerten Brahmsnak és Sarasaténak?

– Több, mint hinné. Gondoljon csak a Magyar táncokra. Igazán távol lennének azoktól Sarasate spanyol táncai? Más előadói hozzáállást igényel egy Brahms-szonáta, de nem ég és föld.

– Most, hogy új korszakában van, hallgatja azért a régi lemezeit?

– Nem. De nem is menekülök előlük, ha valaki fölteszi, nem szaladok ki a szobából. Azt hiszem, ha az ember megismert egy lemezt, tudja, mi benne az érdem és hol vannak a hibák, akkor nincs sok értelme újra meghallgatni.

– A nyolcvanas évek közepén rengeteg lemeze jelent meg. Nem volt túl korai?

– Nem hiszem. Végül is már negyven éve hegedülök.

– A szülei akarták?

– Persze. De egy idő után már én is.

– Mikor jött rá, hogy a hegedű lesz az élete?

– Viszonylag korán, úgy tizenegy éves korom körül.

– Moszkvában született, de még kisgyerek volt, amikor Izraelbe költözött a család, ahol magyar volt a tanára.

– Igen, Fehér Ilona.

– Milyen nyelven tanította?

– Németül. Fehér Ilona élete végéig nem beszélt héberül, úgyhogy kénytelen voltam gyorsan megtanulni németül.

– Aztán elindult a karrierje, mint egy álom.

– Tizenhat évesen már a Carnegie Hallban játszottam. Nagy karmesterekkel dolgoztam együtt: Doráti Antallal és Ormándy Jenővel…

– Igazán?

– Bizony. Nem vagyok már mai gyerek.

– Biztosan hallotta emlegetni a „kóser nostrát”…

– Régi kérdés.

– …hogy a világban az izraeli hegedűsök dominálnak.

– Nem értek egyet a kérdés feltevésével sem. Nincs kóser zene és nem kóser zene. A legegyszerűbb kategóriákban kell gondolkodni. Vannak jó emberek és rosszak. Jó keresztények és rosszak, jó mohamedánok és rosszak, jó zsidók és rosszak. Jó muzsikusok és rosszak. Ha nem így gondolkodunk, minden öszszekeveredik. Olyan, mintha azt mondanám, hogy létezik magyar zeneszerző maffia, és ez kormányozza a kortárs zene világát.

– De az emberek mégis azt mondják, hogy Isaac Stern és barátai lépnek föl mindenhol. Van az a közös lemezük, ahol négyesben játsszák a Négy évszakot…

– Stern halott. Perlman és Zukerman már visszavonulóban van, nem jönnek át Európába. Közben fölnevelődött egy új generáció, itt vannak a koreaiak, franciák, svédek, oroszok, magyarok. Nem beszélve a törökökről, ahol nagyon erősek a hegedűs tradíciók. Néhány év múlva Törökország meg fogja lepni a világot hegedűseivel. De nem ez a lényeg. Magam sem tudom megmondani, hogy Gidon Kremer zsidó vagy csak félig, és hogy egyébként lett vagy litván.

– Nyilván azért, mert nem is számít.

– Egyet jó lenne végre megtanulni. Soha nem a csomagolás a fontos, hanem az áru.