Orbán

Lencsevég - A Jazz Orchestra of the Concertgebouw és a Budapest Jazz Orchestra koncertje

2004.03.31. 00:00

Programkereső

A big band és a nyomában fejlődő jazz-nagyzenekari forma örvendetesen növekvő népszerűsége egyértelműen a Budapest Jazz Orchestra működésével függ össze Magyarországon. Míg a hazai jazz repertoárja gyakorlatilag a legfontosabb tengerentúli big band-vezetőknek – Duke Ellingtonnak, Count Basie-nek, Glenn Millernek vagy Benny Goodmannek – a szerzeményei nyomán indult el és alakult ki, maga a big band hangzás, hangszerelés és műfaj utoljára talán a 40-50-es évek tájékán volt annyira aktív itthon, mint most.

Fekete-Kovács Kornél fantasztikus. Kezdetben nem csak az első osztályú trombitást becsültem benne, hanem a nagyon magas színvonalon működő stúdiózenészt is, aki minden hakniban részt vesz, ahova csak hívják, de legyen az akár roma pop vagy gengszter rap, frappáns, tömör és alázatos szólóival szinte mindenben megtalálta a maga aranymetszését. Miután pedig pár év alatt megszerezte a jazz szakma megbecsülését, nem szólókarrierje építésébe fogott, hanem a közösségi zenélésben oldotta fel tudását – végzős Jazztanszakos fúvósokból és néhány remek ritmus-szekciósból 1998-ban életre hívta a saját big bandjét.

A BJO maga is immár komoly háttérrel rendelkezik, tagjai (többek között Schreck Ferenc harsonás vagy Zana Zoltán tenorszaxofonos) egyenként is ismert szólisták. Mindezt latba vetve a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében szervezett hangversenyük szinte minden szempontból fontos állomásnak ígérkezett. A koncert vendégeként a neve alapján is emblematikus Concertgebouw Jazz Orchestrát köszöntötte a közönség, amely csupán két évvel korábban alakult a budapesti társulatnál. Az amszterdami együttes vezetője, Henk Meutgeert a pezsgő hollandiai jazzélet egyik ünnepelt figurája, akinek a mostani koncerten négy kompozíciója is felcsendült.

A Zeneakadémia Nagytermének kettéosztott színpadi elrendezése kellemesen fokozta a közönség amúgy sem elhanyagolható kezdeti izgatottságát, hiszen arra engedett következtetni, hogy a két zenekar talán együtt, közös produkcióban is megszólal. Az esemény persze óhatatlanul is komoly kihívást rejtegetett – mint utóbb kiderült – mindkét együttes számára: érdekes volt az összehasonlítás, amikor a koncert első felében a Meutgeert vezette hollandok, a szünet után pedig a magyarok léptek színpadra (őket a Miskolci Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójaként ismert Kovács László vezényelte). Mint utóbb kiderült, hálás és tanulságos a találkozás mindkét zenekar számára, a záró produkció pedig a valóra vált álom: hollandok és magyarok valóban közösen adták elő Meutgeert négytételes jazz-szvitjét (Amsterdam Wedding Ring).

c5a70e7a-2a9c-4b4a-a34c-615a0f8a0fd0

Meutgeertet izgalmas hangszerelőként és lezser zenekarvezetőként ismerhette meg a budapesti közönség, akinek könnyed színpadi jelenlétét csipetnyi humor fűszerezi. Az irányítása alatt megszólaló zenekart technikai korrektség, kiegyensúlyozott dinamikai és pontos ritmikai arányok jellemzik. A Concertgebouw szólistái kedélyesen elszórakoztatták a közönséget – megvolt és el is múlt az amszterdamiak produkciója, nem hagyva maga után mindazt a nagyvonalú és fenséges élményt, amire épp a big band lehet képes és amit pátosz nélkül akár katartikusnak is nevezhetünk. Henk Meutgeert szerzeményei – ide értve a közösen előadott szvitet is – nagyon jól megcsinált, bevált klisékkel tökéletesen összeillesztett darabok, amelyek sokszor kínálnak virtuóz hangszeres megszólalásokat, maradandó élményt ritkán.

Sokkal több poézis rejtőzött a budapestiek zenéjében, a második rész első felében. Remek választás volt Oláh Kálmán háromtételes jazz-versenyét előadni. A zongoraművészt egyszerre virtuóz és lírai stílusáról ismeri az érdeklődő közönség és arról, hogy egyedülálló érzékenységgel képes a jazzben újrafogalmazni olyan szent zenéket, mint Bach Goldberg-variációi vagy gordonkaszvitjei. Ki más írhatna jazz-zenét a Zeneakadémia falai közé? Oláh Kálmán jazz-concertója remekül megszerkesztett kompozíció, amelynek visszafogott, távolról izzó érzelmi színskálája ámulatba ejtett. A darab előadását annak ellenére nem éreztem tökéletesnek, hogy megrendelője három éve maga a Budapest Jazz Orchestra volt. A feszültség nagyon fontos forrása az összetett, pontozott ritmika, amelyet a hollandok bizonyára precízebben adtak volna elő, mint a kissé enervált magyarok. Bár először azt hittem, hogy csupán a terem akusztikai viszonyai tévesztenek meg, ezért a második tétel elején leszaladtam a jobb erkélyről a földszintre. Ám a harmadik tételben visszatérő főtémánál ugyanúgy pontatlanságot tapasztaltam, mint legelőször. A kifejezetten esztétizáló harmóniák szólisztikus kibontásából is hiányzott az igazi odaadás.

A katarzis ezúttal is elmaradt. Kár, gondolhatnánk. De talán épp az apró gyarlóságok tesznek egy produkciót emberközelivé? Erre a kérdésre írás közben aligha lehet választ adni; talán ez az a pont, ahol a kritikus tudománya véget ér, hogy a végső szó a zenészé maradhasson.

(A Jazz Orchestra of the Concertgebouw és a Budapest Jazz Orchestra koncertje - Március 28. 19.30 Zeneakadémia)