Auguszta

Pillanat és örökkévalóság – Messiaen: Quatuor pour la fin du temps

2004.04.03. 00:00

Programkereső

A 31 éves Olivier Messiaen 1940 májusában a francia hadsereg katonájaként fogságba esik és Hitler birodalmának szívébe, egy sziléziai fogolytáborba szállítják. Hátizsákjában zsebpartitúrák lapulnak s ahogy ő fogalmaz: „Ez az eklektikusan válogatott kis könyvtár – Bach Brandenburgi versenyeitől Berg Lírikus szvitjéig – volt a vigaszom azokban az időkben, amikor maguk a németek is ugyanúgy szenvedtek a hidegtől és az éhségtől, mint mi.”
d021a376-04d6-4b91-9d4b-3bb8635fb4ef

Mivel az őrök ártalmatlannak ítélték a mosolygós, kerek arcú zeneszerzőt, nem csak a kottáit tarthatta meg: komponálni is hagyták. Három zenész volt rajta kívül a táborban, s Messiaen rögtön írt számukra egy darabot. „A szerény kis triót a mellékhelyiségben játszották el nekem. A klarinétos és a hegedűs mindenhová vitte magával a hangszerét, a csellista pedig valahonnan szerzett egy lerobbant csellót három húrral. Annyira felbátorítottak az első hangok, hogy Közjáték (Intermède) címen eltettem a darabot, és szép lassan írtam köré hét tételt, így született a Kvartett az idő végéhez (Quatuor pour la fin du temps) című művem.” A szinte misztikusan katolikus Messiaen nem véletlenül gondolkozik nyolc tételben: „A 7 tökéletes szám, a 6 nap teremtésének megszentelése az isteni szombattal. Ez a ’hetes’ az örökkévalóságban folytatódik és az örök fény, a változtathatatlan béke ’nyolcasává’ válik.”

A kvartett ajánlása az apokalipszis angyalának szól, „ki felemelé kezét az égre, és mondá: nem lészen többé idő” (Jel. 10,6). De az idő vége Messiaen értelmezésében nem pusztán az emberi idő, hanem a nyugat-európai zene idő-fogalmának megszűnését is jelenti: teológiáját szinte mindig lefordíthatjuk konkrét zenetechnikai jelenségekre. Gondolkodásmódja inkább értelmezhető a középkori, vallásos mesterember-zeneszerző, semmint a romantikus művész-ideál kontextusában. A természet tapintható jelenségvilágában a technikai tökéletességet keresve ugyanazokra a konkrétumokra kíváncsi, mint a vallásban. A halál utáni élet számára éppoly valóságos, mint a különböző általa kreált hangsorok, a prímszámok rejtélye vagy a madarak zenéje, és műveiben mindez egyforma súllyal van jelen.

Messiaen az európai zenetörténet első szerzője, akinek művészete gyakorlatilag nem kapcsolódik a klasszikus hagyományhoz, melyet ugyanakkor kiválóan ismert és a párizsi conservatoire-on tartott legendás óráin egyedülállóan elemzett. Elvetve a nyugat-európai zenére jellemző folytonosságot és logikát, Messiaen zenéje nem annyira egy állítás kifejtésére vállalkozik, mint inkább feltételeket teremt a szellemi izgalom és reflexió számára. Nem halad előre az időben, mint egy fokozatosan kibomló fonál, hanem olyan környezetet kínál, melyben maga az idő szemlélhető vagy „színezhető” a ritmus segítségével. Meg van győződve arról, hogy az idő természetének vizsgálatában a zeneszerzők legalább olyan fontos szerepet játszanak, mint a természettudósok és a filozófusok.

A Kvartett nyolc tétele az idő megszüntetésének különböző lehetőségeit kínálja. Az első tételben egy folyamatosan ismétlődő ritmus-ostinato felett ritmika nélkülinek ható madárhangok keltik az örökkévalóság illúzióját, a hatodik tételben egy aszimmetrikus képletekre épülő, a klasszikus zene lüktetésével folyamatosan szembeszegülő monumentális unisono feszegeti az idő határait, az ötödik és a nyolcadik tétel cselló-, illetve hegedű-szólója pusztán az elképzelhetetlenül lassú tempó által kívül kerül az időn. És talán e két lassú tételből érthető meg igazán, hogy Messiaen számára az idő vége nem tragédia, hanem a boldogság kezdete.

Ahogy ő fogalmaz: „Szegényesen értelmezi a Jelenések könyvét, aki csupán katasztrófák és kataklizmák sorozatát látja benne. A Jelenésekben hatalmas, csodálatos fények és ünnepélyes, káprázatos csendek vannak.” Naiv hite – melyet elmondása szerint soha nem kezdett ki a kétely – az egyházi tanításoknak csak bizonyos részében lelt otthonra. Éppúgy kevéssé foglalkoztatta a földi élet bűnössége és terhe, mint Krisztus passiója és keresztre feszítése. Teológiája a dicsőség teológiája volt, zenéje az örök fény, az örök város, a feltámadott lélek, az angyalok, a Szentháromság zenéje. Egymástól független, blokkszerű szakaszokat egymás mellé helyező komponálásmódja, mely tagadja a klasszikus formarészek kontinuitását, különös térhatást teremt: mintha a földtől elemelkedve egy forgó tárgy különböző pontjait szemlélnénk – Messiaen a feltámadott lélek gravitációtól független nézőpontját kínálja a hallgatónak.

S ha nem tudjuk is magunkévá tenni az általa felkínált nézőpontot, a Kvartett 1990-es felvétele akkor is elemel minket a földi léttől. Christoph Poppen (hegedű), Manuel Fischer-Dieskau (cselló), Wolfgang Meyer (kalrinét) és Messiaen felesége, Yvonne Loriod (zongora) hibátlan, energikus és megrendítően szép előadásának bármely részletét tanítani lehetne. A „rendkívül lassan, eksztatikusan” (extrêmement lent, extatique) instrukcióval ellátott zárótételt hallgatva pedig nem csak azt értjük meg, hogy a valódi eksztázis nem gyors és főleg nem gyorsul, hiszen az önkívület lényege, hogy belül történik; de a zongora statikus akkordjaival megtámasztott, fokozatosan emelkedő hegedűdallamot hallgatva egyszerre világossá válik az is, hogy az örökkévalóság nem más, mint az elviselhetetlenül lassú tempóban végtelenné táguló pillanat.