Etelka, Aletta

Hegedűhelyzet

2004.04.06. 00:00

Programkereső

Elméletgyártók és folyamatfigyelők talán azt mondják, nem véletlen, hogy az Olasz Intézetben egymás után adott koncertet Shlomo Mintz és Sarah Chang. És hogy amíg Shlomo Mintz valamiért halálra untatta a közönséget, Sarah Chang még fáradtan, átlagos formáját hozva is nagy hegedűs. Nagyon úgy fest, hogy lezajlott a nemzedékváltás a hegedűsök között.

Bevallom, nem magamtól vagyok ilyen okos, a koncert előtt beszélgettem Sarah Changgal, és arra a viszonylag ártatlan és még csak nem is viszonylag ostoba kérdésre, hogy vajon nem tévesztik-e őt össze a többi hasonló nevű muzsikussal, azt mondta, á, dehogy. Han-Na Chang különben is csellista, rá csak azt mondják, hogy nagyon helyes a kishúga. Amikor ő elindult, nem volt még Chang a pályán… Illetve dehogynem. Kyung-Wha Chung. És itt eltöprengett. Igen, szegény Kyung-Wha Chungnak mindent egyedül kellett csinálnia. Akkoriban a világ pontosan tudta, hogy a hegedűs az férfi. És akkor jött egy nő, aki ráadásul koreai is. Chung viszont akkora áttörést jelentett, hogy tessék ma körülnézni. Linda Brava, Leila Josefowitz, Akiko Suwanai, Midori, Hillary Hahn és a többiek. Csupa nő.

Még valamit meg akartam tudni Sarah Changtól, mert biztos voltam benne, hogy nem igaz, és jobb, ha ő mondja ki. A legenda úgy szól, hogy nyolcévesen elment, hogy meghallgassa Zubin Mehta. Kedves, szívélyes ember, na kislány, mit hoztál, melyik darabot játszod. És erre azt felelte neki a tanára, hogy bármelyiket. Mehta elkezdte egymás után hallgatni tőle a darabokat, aztán azt mondta: haha, nem csaptok be. Ez nem gyerek, hanem törpe. Nyolcévesen, négy év tanulás után senki nem tud így hegedülni. Szóval: ez igaz?

Nem, dehogyis. Igaz, hogy nyolcéves volt, igaz minden, de csak három hegedűversenyt vitt. Egy Paganinit, a Csajkovszkijt meg a Bartókot. A Bartókot??? De hát azt nem szokták nyolcévesek játszani. Még tizennyolc évesek sem. Miért, kérdez vissza. Szeretem a ritmusát, a népi elemeket benne. Elmosolyodik. I just love it – mondja, mintha valami reklámfilm szlogenje lenne. Játsszon Bartókot, nem olyan nagy ügy.

Lényegében ebben a szellemben zajlott a koncert is. Mintz száraz unottsága után az ember tudta, hogy az Olasz Intézet nagyterme nem alkalmas hegedűhangversenyekre, a hang összevissza verődik, és a közönség figyelme is szerteszét szóródik, nincs egy pont, ahová figyelni kell, nézzük egymást, a falakat, amelyek mintha kifelé tartanának, hogy egy nap majd beomoljon a mennyezet. És akkor bejön egy huszonnégy éves nő, ciklámenszínű ruhában, és úgy hegedül, de úgy…

Tisztán. Gyorsan, pontosan, virtuózan. Mondjuk, hogy ez elvárható, valamitől csak világsztár az ember leánya. De szíve is van. Még ekkor is, a turné hetedik hetében, amikor előző nap érkezik ide, egy ismeretlen városba, egy másik ismeretlen városból, Zágrábból. Pontosan azt lehet nála hallani és érezni, ami Shlomo Mintz játékából annyira hiányzott. A lelket, meg az odafigyelést. Azt az egyszerű üzenetet, hogy hegedülni jó, a virtuóz darabok is csodálatosak, hogy ő szeret a pódiumon állni, mi pedig szeressünk közönségnek lenni. Hogy ez is lehet az élet értelme. Egy dallam a háromszáz éves hangszeren.