Luca, Ottilia

Családban marad

2004.04.15. 00:00

Programkereső

Kis hazánk áprilishoz méltatlan, gusztustalanul esős idővel fogadta az Ernő nevű nagypapával dicsekedhető (bár a nevezett őst állítólag inkább lenéző) Christoph von Dohnányit és a Philharmonia Orchestra Londont 13-án este. Jó főnököm indítványozta is, hogy az Arvo Pärt Fratres című kompozícióját, Prokofjev Klasszikus szimfóniáját és Mahler I. szimfóniáját tartalmazó programba vegyék fel Bartók Kicsit ázottan című művét is.
442ddfa3-0c2c-4385-8842-31e5c9d265b6

Bár a konkrét javaslat süket fülekre talált, műsorváltozás nélkül azért nem úsztuk meg a koncertet: a meghirdetettől eltérően a Fratresnek nem a vonósokra és ütősökre írt változatát, hanem az előbbiek szólóhegedűvel kiegészített verzióját hallhatta a Budapesti Kongresszusi Központ közönsége. Attól eltekintve, hogy a szólistamentes variánst taglaló műismertető íróját az ájulás környékezte, mikor a zenekar első hegedűse az együttes elé állt, valamennyien jobban jártunk, hogy a mintegy tucatnyi hangszerelésben létező műnek ezt az 1992-es megfogalmazását hallgathattuk meg. Az egy évvel korábbi változat kontemplatív akkordfolyama ugyanis inkább a relaxációs zenék kategóriájába tartozik, a szólóhegedűvel kiegészített kompozíció viszont lehetőséget adott a szerzőnek, hogy a meditatív alaphang megőrzése mellett némi drámának is helyet biztosítson a leginkább egy hosszú és szeszélyes versenymű-kadenciára hasonlító hegedűszólam és a méltóságteljesen hömpölygő együttes egybesimítása vagy ütköztetése által. Különösen érdekes volt a nagydob-tikfa-hegedűpizzicato kombinációja, valamint a húrokra csapódó vonó és az ütőhangszerek együttes hangzása. A (ha nem tévedek, James Clark nevet viselő) szólista kétségtelenül érzékenyen és nagy szenvedéllyel játszotta szólamát, bár nekem egy kevésbé vibrált hangú és kevésbé „hisztérikus” előadás jobban esett volna még ebben a párbeszédes verzióban is.

Prokofjev Klasszikus szimfóniájának előadásáról meglehetősen ambivalens benyomásaim voltak. Úgy tűnt, a karmester számára az ifjú Prokofjev bevallottan Haydnt követő művéből a tizennyolcadik (sőt, a harmadik tételben a tizenhetedik) századot „parodizáló” vonások a legfontosabbak. Hallhatóan sokat dolgozott az egyes karakterek, színek, poénok beállításán – utóbbiak közül a Gavotte vége felé elejtett, előkés fagott-motívum zseniális bumfordisága vitte el a pálmát. Ezt a mackós jelleget azonban (melyben – zoológiai képzavarral élve – talán az ideálisnál nagyobb létszámú együttes is ludas volt) elég lett volna erre az egy pillanatra tartalékolni, s nem hiányzott volna sem az időnként szétmászó és mellényúlkáló vonóskarral súlyosbított első tétel nehézkes tempójából, sem a harmadik tétel (feltehetően rusztikusnak szánt) zsíros indításából. Lubickolni igazán csak a negyedik tételben lehetett, ott azonban a fuvolisták és az oboisták virtuóz játéka, könnyű és fényes hangja csak úgy repítette a hallgatót.

Amennyivel nagyobb falat Mahler I. szimfóniája az előbbieknél, annyival nagyobb felületen nyilvánultak meg az eddigi jelenségek a koncert második felében. A fúvóskar továbbra is remekelt (eltekintve az első tétel főtémájához társuló basszusklarinét bánatos intonációjától), a lötyögés réme azonban egy-egy pillanatra ebben a műben is felbukkant. Az volt az érzésem, mintha Dohnányi többet bízott volna együttese rutinjára, mint saját kezeire, szuggessziójára – többek között ezt sínylette meg kissé az első tétel generálpauzákkal tűzdelt zárása, és talán ez okozta bennem a negyedik tételt kísérő hiányérzetet is: a legutolsó, rezektől ragyogó, gyönyörű tuttiig minden közbeeső csúcsnál úgy éreztem, túl hamar enged az elért feszültség. A triviális-komikus elemekre való rájátszásból néha itt is inkább túljátszás lett: a második tétel Ländler-basszusának például olyan vehemenciával estek neki a nagybőgők, hogy abból csak valami szőrös-reszelős, agresszív morgás maradt. Ehhez képest jól eltaláltnak éreztem a trióban kedélyesen ringó vonósok és az idillbe ajtóstul rontó, de a ripacskodás határán mégis innen maradó fafúvósok karakterét, arányát. Ugyanakkor a Klasszikus szimfónia karikatúra-szagú vonásaira oly érzékeny Dohnányi a Mahler-mű harmadik tételét – melyet állítólag A vadász temetése című tömeggiccs metszet ihletett – nem érzelgős-ironikus oldalról közelítette meg, hanem valódi gyászzeneként értelmezte, megindítóan nosztalgikusra „hangszerelve” ezt a sokarcú tételt.

A ráadásként adott Szimfonikus percek negyedik és ötödik tétele révén aztán Dohnányi Ernő zenéje is felhangzott a hangversenyen; igaz, Christoph gyors és halk konferálásából minden jelenlévő ismerősöm Mozart nevét vélte kihallani. Gondolom, ez itt a poén helye volt – de még mindig inkább Wolfgang Amadeussal emlegessék együtt Dohnányi Ernőt, mint „szélvészgyors járművek, formában tartó étrend, szabadnapi edzésekre hívogató cipők és a bolondos áprilishoz illő, kacagtató könyvek és filmek” társaságában, ahogy ezt a koncertet szponzoráló és reklámozó MOL honlapján tették…