Szilárda

Tudás és egyebek

2004.04.15. 00:00

Programkereső

Hülye érzés. Az ember ott ül szemben a világ egyik legismertebb karmesterével, nincs sok ideje, mert hamarosan kezdődik a koncert, és akkor nem arról beszélgetnek, hogy ki a jó karmester, vagy mit is jelent egy Mahler-szimfónia, hanem a nagypapáról. Egyetlen olyan eset létezik, amikor ennek értelme van: ha a karmestert Christoph von Dohnányinak hívják. A kérdés tehát az, hogy nálunk a Zeneakadémia melletti kis utcát Dohnányiról nevezték el, de vajon tud-e még olyan várost a világon, ahol van Dohnányi utca.

Tud. Van Hamburgban is és Berlinben is. Csak azokat az utcákat nem a nagypapájáról nevezték el, hanem az apjáról, Hans von Dohnányiról, aki részt vett a Hitler elleni merényletben, és ezért 1944-ben kivégezték. A nagyapját egyébként ő is későn ismerte meg, illetve még a harmincas években találkoztak egy órára, amikor Dohnányi Németországban turnézott a Filharmóniai Társaság zenekarával, de legközelebb már csak jóval a háború után látták egymást, Floridában, ahol az unoka is Dohnányi Ernő tanítványa lett. Rokonszenves öreg volt, igazi úriember, sok-sok türelemmel a tanítványai iránt, de nem igazi tanár. Nagyon tudta lelkesíteni a növendékeket, de inkább megmutatta, hogyan kell valamit játszani, nem bíbelődött azzal, hogy az ujjrendet magyarázza.

Ahhoz képest, hogy van egy zeneszerző a családban, nem sokat fáradozott Christoph von Dohnányi a népszerűsítésén. Ezt ő is elismeri, de meg lehet érteni, hiszen a második bécsi iskola művein nőtt fel, és hozzájuk képest Dohnányi Ernő zenéje igazán nem progresszív. Dohnányi legszebb művei egyébként is a kamaradarabok. Egyébként pedig a helyzet – mint majd látni fogjuk – az utóbbi időben kissé változott.

Kissé fáradtnak látszik, amire csak bólint, hogyne lenne fáradt, az utóbbi öt napban volt Londonban, Párizsban, Brugges-ben és most Budapesten. Azért csak kérdezzem, nyugodtan. Jó, legyen. Elmesélem, hogy van egy barátom Zürichben, és tőle tudom, hogy a kinti Wozzeck-előadások percre pontosan mindig ugyanakkor értek véget, órát lehetett volna igazítani Christoph von Dohnányi kezéhez. Ó, ezek a legendák. Az emberben működik a tempóérzék, ennyi az egész. Különben pedig soha nem a sebesség a fontos, Leopold Mozart óta tudjuk, hogy száraz hangzású teremben gyorsabban kell játszani, ahol viszont sok a visszhang, inkább lassabban. Az egyetlen, ami számít, az a tempók egymáshoz való viszonya. Beethoven lehet gyors vagy lassú, csak következetesnek kell lenni. De a zeneszerző mégiscsak odaírta a metronómjelzést. Igen, mondja, de számtalan ősbemutatót dirigált már életében, és soha, egyetlen esetben sem az volt a helyes tempó, amit a komponista odaírt. Miért Beethoven lett volna kivétel, amikor a metronómot csak akkoriban találták föl?

Fél óra múlva kezdődik a koncert, nem merem tovább zavarni. Elmondom, hogy ilyen szép vonóshangzást már nagyon régen nem hallottam, mint amilyenre a Philharmonia zenekar képes már a próbán is, ő meg azt mondja, figyeljem inkább a fúvósokat, azok még jobbak. Nem értem, világsztár létére miért maradt ennyire normális, de erre ő sem tudja a választ, legfeljebb annyit mond, hogy változtak az idők, ma már nem lehet a zenekari tagokat úgy kezelni, mint Toscanini idejében, de nem is kell. Nézzem meg őket, csupa nagyszerű zenész, művelt, több nyelven beszélő ember, öröm velük együtt dolgozni.

Ja, így könnyű, mondanám, de nem könnyű. Kell hozzá karmester is. Eszembe jut, hogy soha nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy kedvenc karmestere Christoph von Dohnányi. A koncert első része alapján még esetleg meg is lehet érteni. Dohnányi csak szakember, csak arra ügyel, hogy minden megszólaljon, minden hallható legyen, de nem foglalkozik a külsőségekkel. Arra figyel, hogy együtt játsszon a zenekar, hogy minden mozdulata érthető legyen. A többiről a londoni zenészek gondoskodnak. Olyan szépnek hangzik Arvo Pärt zenéje, a Fratres, hogy ezt a sehová nem tartó, aztán elhalkuló finom menetet jól esik hallgatni. Aztán Prokofjev Klasszikus szimfóniája titkos csoda. Könnyű marad, de éppen látszólagos sekélysége miatt mély, nehéz jól játszani, de föl sem tűnik, mert csak repülnek a vonók, a fuvola csiripel, pontosan és hiba nélkül, és mégsem ez a mosolygó virtuozitás a megrendítő, hanem például a harmadik tétel kicsit levegőben hagyott vége. Dohnányi annyira könnyedén vezényel, a zenekar pedig olyan természetességgel játssza el a szólamokat, hogy nem tűnik föl, mennyire magas ormokon járnak közben. Az egész produkciót a biztos tudás jellemzi, de ez nem mindig hatja meg a nagybetűs művészetre áhítozókat.

Dohnányi azonban nekik is tud meglepetést okozni Mahler 1. szimfóniájával. Mert ebben a műben aztán mindenki megkapja a magáét. Az is, aki attól ájul el, hogy mennyire rugalmas tud lenni egy ilyen zenekar. A zenészek látszólag csak a kottát bámulják, de mégis követik a karmestert, az egész csapat egy pillanat alatt lassít, ha Dohnányi vállmozdulatai ezt kérik, hetykébben játszik el egy frázist, ha a pálca hegye erre utal, de ha nem mutat az ég felé a bot, akkor a frázis is súlyosabb, nehézkesebb marad. Közben pedig olyan irtózatos hangerő szabadul el, hogy hála az égnek a kongresszusi központért, a Zeneakadémia ettől már a porba omlott volna. Megszólal mindaz, ami ebben a műben megszólaltatható, minden szélsősége, kifinomultsága és közönségessége, mélysége, magassága. A fináléban, ahogy Mahler kívánta, föláll a nyolc kürtös, úgy fújják – égszakadás. Dohnányi nem hagyja magát túl hosszan ünnepeltetni, fölteszi a kezét, és a csendbe belemondja: a két utolsó tétel következik a nagypapa Szimfonikus percek című művéből.

Eljátsszák, meghajolnak, elmennek. Mire fölrezzenek, üres a pódium.