Etelka, Aletta

Nikolaus Harnoncourt

2004.04.21. 00:00

Programkereső

Százféle megközelítés létezhet Nikolaus Harnoncourt, a historikus zene apostolaként emlegetett osztrák karmester a Budapesti Tavaszi Fesztiválon saját zenekarát, a Concentus Musicus Wient dirigálta. A zenében az egyik legszebb dolog – vallja –, hogy akár százféle megközelítés is létezhet, s lehet, hogy mindegyik helyes.
e7c55ca1-0353-4d80-85a6-a955d632723e

- Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor megfogalmazódott Önben, hogy a barokk és bécsi klasszikus kompozíciókat nem modern hangszereken, hanem korhű instrumentumokon kellene megszólaltatni?

- Ez nem egy pillanat alatt történt, és nem csak bennem fogalmazódott meg, hanem néhány fiatal kollégámban is, akikkel a negyvenes évek végétől, zeneakadémistaként együtt játszottunk Bécsben. Én csellista voltam, a feleségem, Alice hegedűs, de fúvósok és billentyűsök is csatlakoztak hozzánk, hogy megszólaltassuk a XVII-XVIII. század alig ismert hangszeres kamarazenéjét. Egyszer egy kis bécsi templomban a barokk korból származó vonós hangszerekre bukkantunk, amelyeken már legalább kétszáz éve senki sem játszott. Ez adta az első inspirációt, hogy – elsősorban templomokban és kolostorokban – további korhű hangszereket kutassunk fel, majd ezeket fáradságos munkával igyekeztünk restaurálni, s próbáltuk megfejteni, vajon hogyan is szólhattak. Az ötvenes évek elejére teljesen világossá vált, hogy a modern hangszerek sok olyan dolgot nem tudnak, ami szükséges lenne Bach és Händel, Haydn és Mozart műveinek hiteles megszólaltatásához. Ezért hoztam létre 1953-ban historikus együttesemet, a Concentus Musicust.

- A hatvanas évek végéig eredeti hivatását, a csellóművészetet is gyakorolta: a Bécsi Szimfonikus Zenekar tagja volt. Karmesterként tudja-e hasznosítani a hangszeres muzsikusként megszerzett tapasztalatokat?

- Tizenhét évig játszottam a Bécsi Szimfonikusoknál, s ez idő alatt rengeteg karmesterrel dolgoztunk együtt, sok pozitív és negatív élményt is szereztem. A hatvanas évek közepétől egyre elviselhetetlenebbnek éreztem azt az ellentmondást, hogy miközben a Concentus Musicus-szal a saját koncepcióm alapján dolgozhatok, a zenekarban ülve olyan karmesteri utasításokat is végre kell hajtanom, amelyekkel nem tudok azonosulni. Emlékszem, 1969-ben egy koncerten Mozart g-moll szimfóniáját játszottuk, és teljesen elhibázottnak tartottam a karmester elképzelését. Hazamentem a próbáról, és azt mondtam a feleségemnek, elég volt, nem játszom többé zenekarban. Persze akkor már könnyebben hozhattam ilyen döntést, mert a Concentus Musicus törekvéseit külföldön is kezdték elfogadni, s mind több koncertmeghívást kaptunk. A kérdésre visszatérve: természetesen segíti a karmesteri munkámat a hangszeres múlt, mert így legalább nem rugaszkodtam el a valóságtól, reálisan fel tudom mérni, hogy mit várhatok el a zenészektől.

- Gyakran kap vendégkarmesteri meghívást világhírű európai és amerikai zenekaroktól. Nem érzi kompromisszumnak, hogy modern hangszereken játszó, teljesen másfajta zenei közegben felnőtt muzsikusokkal kell megvalósítania elképzeléseit?

- Az egész élet egy nagy kompromisszum. Ez ugyanúgy igaz a magánéletünkre, a hétköznapjainkra, mint a munkánkra. Nem zavar tehát, hogy kompromisszumok egész sorát kell megkötnöm, amíg a Berlini Filharmonikusokkal vagy az amszterdami Concertgebouw Zenekarral létrehozunk egy-egy produkciót. Igyekszem nyitottan és kellő tisztelettel közeledni a zenészekhez, s általában az ő részükről is ugyanezt tapasztalom. Nem szabad beleeseni abba a hibába, hogy én képviselek egyfajta utat, szemléletmódot és meggyőződést, s ami ettől eltér, azt elítélem vagy figyelmen kívül hagyom. A zenében éppen az az egyik legszebb dolog, hogy százféle megközelítés létezhet, s lehet, hogy mindegyik helyes.

- Az elmúlt két évtizedben Ön már nem csak karmesterként, a Concentus Musicus vezetőjeként, hanem zenei íróként is sikereket aratott; a napokban két könyve magyarul is megjelent. Miért tartja fontosnak, hogy a koncerteken és a lemezfelvételeken kívül írásban is megfogalmazza a zenéről, a historikus előadásmódról vallott nézeteit?

- Az egész úgy kezdődött, hogy amikor Salzburgban tanítottam, egy lelkes növendékem – anélkül, hogy tudtam volna erről – magnóra vette, majd szóról szóra leírta az előadásaimat. Így jött létre egy több száz oldalas, rendkívül heterogén és – az élőbeszéd sajátosságaiból adódóan – nem kifejezetten nyomdakész anyag. Amikor felkértek, hogy írjak egy könyvet Mozartról, azt válaszoltam a kiadónak, hogy erre sajnos nincs időm, de ha érdekli őket az előadásaim szerkesztett változata, azok közléséhez szívesen hozzájárulok. Megszületett az első könyv, s miközben szerkesztgettem és a korrektúrát olvastam, ráéreztem az írás ízére. Az azóta megjelent könyveimben elsősorban azt próbáltam bizonyítani, hogy az elmélet és a gyakorlat, a tudomány és a művészet, az elmélyült muzikológiai kutatás és a belőle megszülető, érzelmekkel teli előadás nem választható el egymástól, sőt akkor érdemes igazán zenével foglalkozni, ha mindkettőt egyformán fontosnak tartjuk.

- A közelmúltban többször is kifejezetten pesszimistán nyilatkozott a zene, a művészetek jövőjéről. Nem bízik a mai fiatalok, a tanítványok generációjának erejében?

- Sok fiatallal dolgozom együtt, és látom bennük a tüzet, a lelkesedést, ami mindenképpen biztató. A befogadó közeg viszont egyre távolabb kerül az igazi értékektől, s ez kétségbeejtő.
(2002)

(Az interjú Retkes Attila 2004 áprilisában megjelent Zenélő ezredkezdet - Válogatott interjúk, 2000-20003 című kötetében olvasható)