Luca, Ottilia

A hegedűhang változatossága

2004.04.23. 00:00

Programkereső

Áprilisban három hangversenyt ad a Zeneakadémia közönsége előtt Pauk György, az 1961 óta Londonban élő magyar muzsikus. A Matáv Szimfonikus Zenekarral, Perényi Miklóssal és Jandó Jenővel lép fel.

- Azt tartják önről, hogy azon kevés hegedűművészek sorába tartozik, akik ápolják és tanítják a Szigeti József, Székely Zoltán, Zathureczky Ede nevével fémjelzett magyar iskola hagyományait. Mit jelent ez a minősítés a gyakorlatban?

– A sort kiegészíteném még Joachim, Auer, Hubay nevével. Én voltam Zathureczky egyik utolsó növendéke, és miután máig nagyra tartom mesterem emlékét, kötelességemnek érzem, hogy továbbvigyem örökségét, mind a játékban, mind saját tanítványaim oktatásában. Tiszteletem jeleként, kérésemre, a Royal Academy of Music, a Királyi Zeneakadémia Zathureczkyről nevezte el hegedű tanszékemet. Nehéz megfogalmazni, de úgy mondanám, a magyar iskola jellegzetessége a hegedűhang szépségének és változatosságának hangsúlyozása. Növendékeimmel is azt próbálom megértetni, hogy a hegedűnek olyan változatos, szép, szabad és meleg hangon kell megszólalnia, mint egy kiváló énekesnek.

- Mi a véleménye az elmúlt években, évtizedben üstökösként feltűnt fiatal, szép és virtuóz módon játszó, elsősorban hölgyekből álló hegedűs nemzedékről, mint Midori, Sarah Chang és mások?

– Az én növendékeim többsége is lány, összesen egy fiúval foglalkozom. Nem örültem ennek a jelenségnek, a távol-keleti, amerikai és más országokból származó, briliáns technikával, kifogástalanul játszó, de egy kaptafára készült, nem megkülönböztethető stílust képviselő ifjú sztároknak. Nem szabad természetesen általánosítani, mert Maxim Vengerov, Vagyim Repin, Leonidas Kavakos, Gil Shaham, Nicolaj Znaider egy pillanat alatt felismerhető, összetéveszthetetlen, még ha rádióban hallom is őket. Ezt várom néhány év múlva a fiatal holland hegedűstől, Janine Jansentől is, akire csak most figyeltem fel, amikor kirobbanó sikert aratott a Royal Festival Hallban. A napokban Mendelssohn Hegedűversenye ment a rádióban. Alig kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek, Menuhin egy korai felvétele volt. De ugyanilyen egyéni volt David Ojsztrah, Isaac Stern, Nathan Milstein, Zino Francescati, Szigeti vagy Zathureczky előadásmódja. Egyébként sokan gondolják úgy, hogy a stílusom még ma is mesteremére emlékeztet. Hiába ragyogó az új generáció néhány tagja és nem ront el egyetlen hangot sem, emocionálisan semmit nem jelent számomra.

- A közönségnek mire van igénye, a virtuozitásra vagy az egyéniségre?

– A publikumot nagyon könnyű befolyásolni, mind a technikai tökéllyel, mind a publicitással. Egyre gyakoribb, hogy a fiatal művészek megszólítják a közönséget, beszédet mondanak, reklámozzák önmagukat. Ezt tapasztaltam nemrégiben a fiatal amerikai muzsikásnál, Hilary Hahnnál is, aki a pódiumról CD-je megvásárlására és honlapja felkeresésére biztatott. Engem, miközben dicsérnek hagyományos stílusom miatt, neveztek már ódivatúnak is. Egyéniségemtől teljesen idegen, hogy valamit megszokásból játsszak. Az utóbbi időben sok időt töltök a barokk zene tanulmányozásával, megpróbálok arany középutat találni a negyven évvel ezelőtt alkalmazott és a mai, úgynevezett korhű interpretáció között a klasszikus repertoár előadásában.

- Korábban híresen széles repertoárral rendelkezett. Az évek múlásával leszűkítette előadói „kínálatát”?

– Jelentősen. Most már kizárólag olyan darabokat játszom, melyek közel állnak a szívemhez. Büszke vagyok arra, hogy számos XX. századi művet én játszottam először Angliában és más országokban, gyakran a komponisták vezényletével. Közéjük tartozik Schnittke, az általam különösen kedvelt Lutoslawski, Penderecki, Michael Tippett és Peter Maxwell Davies. Bár új szerzemények betanulására általában nem vállalkozom, most kivételt teszek Szőllősy András Addio című művével Budapesten. Remélem, máskor és másutt is lesz alkalom eljátszani ezt a hegedűst és kilenc vonóst, de karmestert nem igénylő kompozíciót, melyet Kroó György emlékére írt, „Pauk György vonója alá”. A darab két héttel később, a Magyar Magic kulturális év keretében, ugyanazokkal a közreműködőkkel elhangzik Londonban is. Szőllősy neve kevésbé ismert, mint Kurtágé vagy Ligetié, de sokan gondoljuk úgy, hogy önbizalom hiánya ellenére színvonala eléri külföldön élő, híresebb zeneszerzőtársaiét. Nekem már legalább tizenöt éve ígért egy hegedűversenyt, amit már vagy tízszer eltépett, mert nem volt megelégedve.

- Mely zeneszerzők műveit játssza legszívesebben?

– Mozart, Beethoven, Schubert és Bartók szerzeményeit. Két Beethoven- között egy Bartók-szonáta kitűnően illik össze egy koncerten. Nagyon kedvelem Janáceket is, különösen az operáit, nem véletlenül került be egyik, Budapesten ritkán hallható műve a 28-i koncert műsorába. A pesti közönség egyébként konzervatívabb, mint a nyugati, de ettől függetlenül én hazai koncerteken is következetesen játszom az immár klasszikus kortárs szerzeményeken (például Sosztakovics, Alban Berg, Sztravinszkij művein) kívül magyar bemutatókat, Láng István vagy Bozay Attila darabjait. Az igazság az, hogy a magyar publikum sokszor még egy Bartók-mű műsorra tűzésekor is húzza az orrát, noha ő az ország legnagyobb büszkesége.

- Hogyan képzeli el művészi jövőjét? Kevesebb koncertet ad, esetleg több tanítványt vállal?

– Saját választásom, hogy már nem turnézok annyit, mint korábban, mert lehetőleg elkerülöm a hosszú utazásokat. Továbbra is a Royal Academy professzora vagyok, hiszen a tanítás élményt jelent számomra. Egy feladat elvégzésével még adós vagyok magamnak, és hamarosan sort is kerítek rá. Nem vettem még fel lemezre Beethoven összes hegedű-zongora szonátáját, és ezt rövidesen Jandó Jenővel a Naxos lemezkiadó számára Budapesten szeretném pótolni.

London, 2004. április