Auguszta

Királyság!!!

2004.04.24. 00:00

Programkereső

Az Egyesült Zenei királyság hangzatos című programot, Nagy-Britannia szervezi az Európai Unió bővítésének örömére. Az új tagállamok fiatal művészeit hozzák össze a hasonszőrű britekkel: a fősodortól távol eső területen, ám a maguk szubkultúrájában elismert zenészeket. A magyarországi rendezvény az A38 állóhajón zajlott április 15–18-áig.

Csütörtök

A kezdés tízre volt kiírva, tizenegykor még alig lézengtek páran, de nem döbbentünk meg. Ma Magyarországon alighanem közbotrány törne ki, ha egy koncertet pontosan kezdenének, mert mindenki elkésne. Az elsőnek fellépő London Elektricity Live is jóval tizenegy után csapott a húrok pengetésibe. Ez a brit csapat számos év végi szavazáson elnyerte már a 2003. év koncertzenekara címet, ám ez magában semmit sem jelentene, hiszen nekünk például a szépségkirálynők sem mindig szoktak tetszeni, mégis megválasztják őket… De a London Elektricity megérdemelte a díjakat. A nagybőgős Andy Waterworth virtuóz, MC Wrec pofátlanul fiatal és energikus, Liane Carroll énekesnő hangja pedig érezhetően képzett és kellemes. A dobost szerényen csak Jungle Drummernek hívták, és nem vallott szégyent… A jungle-ön kívül drum and basst és néha egy kis improvizatív hiphopot játszottak. A drum and bass stílus dallamosabb irányvonalát követték, és remekül ötvözték ennek az eredendően gépi zenének a hagyományait az élőben játszó dzsessz-rock zenekar adta lehetőségekkel.

A meglepően vegyes közönség közt többségben voltak persze a fiatal, trendi arcok, akik annyira retrók akartak lenni, hogy a szépapjuk ruháiban feszítettek, ám jött sok középkorú, sőt diszkócicák meg hosszú hajú rocker fazonok is előfordultak. Az egyébként igen színvonalas vizuális effekteket pedig talán a betépett emberek értékelhették a legjobban (a brit–amerikai Specific Electric, a hazai Kiégő Izzók, valamint Lee Unflyable and Iris Lemonade munkái), és tényleg frankók voltak. A babzsákok fölött a brit kortárs grafikus, bizonyos Mitch művei függtek, sajnos a zsákról nem lehetett látni őket, csak ha az ember kicsavarta a saját nyakát, a tömegből meg azért nem, mert tömeg volt. Ez egyébként, mikorra végleg elbúcsúztak London E-ék, már elérte azt a nagyságot, amire a gusztustalan a legpontosabb kifejezés. Még belenéztünk Danny Breaks műsorába, róla azt írták, absztrakt hiphopot nyomat három lemezjátszó segítségével. A három lemezjátszó és a hiphop megvolt. Ám csupán azért, mert sokat és ötletesen szkreccselt, és furcsán keverte át a számokat, még nem lett absztrakt. Miután ezen véleményre jutottunk, a végérvényesen önfeledt mulatságba süllyedő hajó elhagyása mellett döntöttünk, a jövőre nézve pedig London Elektricity-lemezek sürgős megvásárlásáról.

Péntek

Pénteken kiadós zápor zúdult a városra. A hajó adottságai miatt az érdeklődőket így megfosztotta a nyitott helyszínek élményétől. Rövid, didergős várakozás után hirtelen a koncertteremben és egy korsó ismeretlen eredetű sör társaságában találtuk magunkat. Bár a pulttal szemben felállított sörmérés dekorációi jó nevű márkát reklámoztak, a fal mellé helyezett kényelmes babzsákokon ülve szembesültünk azzal, hogy az italt szállító csövek másik végén, a söröshordón kevésbé elegáns felirat díszeleg. Természetesen az alkohol élvezeti értékét mindez összességében nem rontotta, mint ahogy a színpadi produkciók élvezeti értéke is megfelelőnek bizonyult. A fesztivál pénteki napja a Sound On Ultra Loud fantázianévre hallgató klubestek legújabb állomásaként Degót és az Angliában élő új-zélandi–japán Mike de Clive-Lowe-t hozta a hajóra. Az afrikai hangulatokat, dzsesszt, soult és még számtalan stílust vegyítő, már-már túl nyugodt atmoszférájú koncertek mellett a klubestek szervezői (Keyser, Shuriken, Erik Sumo, Lee n’gum) is felvillanthatták tudományukat – az A38 Motor Bárjában még egy, a családi archívumot legendás történet révén gazdagító, NDK-s gyártású Ravi Shankar-lemez is előkerült. A zenei kínálat mellett a pénteki napot az is felejthetetlenné tette, hogy a koncertek közötti szünetekben ízelítőt kaphattunk a legújabb öltözködési, viselkedési és sminktrendekről.

Szombat

Rajtunk kívül álló okok miatt, sajnos, a kortárs angol költő, Phenzwaan performance-áról sikerült lemaradnunk, sőt hajszál híján az egész buliról is. Tizenegy után jókora, felbőszült tömeg álldogált a hajó bejáratánál, amikor szárnyra kapott a hír, hogy elfogyott az összes jegy. Beverekedtük magunkat.

Mad Professor nem sokkal éjfél előtt lépett a deszkákra. Volt vele egy raszta hajú feka csávó, aki néha mikrofonba beszélt/énekelt, néha valamilyen, előttem ismeretlen eredetű ütős hangszert kezelt, elég virtuóz módon. A hangszer külsőre egy hordóra hasonlított, de valószínűleg húrok voltak belehúzva, és azokat ütötte, furcsa üveghangokat csalva belőle elő. Mad Professor profi: kényelmesen vezényelte a bulit, és mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban tudott egy-egy számot elkezdeni vagy befejezni. Ugyanilyen félelmetes volt, amit a számára éppen szimpatikus hangokkal művelt. Széteffektezte, kitartotta végtelennek tűnő percekig, hogy aztán újra az egész dal jöjjön vissza, de tök máshogyan. Az alapanyag sem volt rossz, vérbő reggae-kből és belassult dub ütemekből épültek föl a számok. A hangulat végig a maximumon, Mad Prof. pedig nevéhez méltóan fokozta az őrületet: felhívta a színpadra a magyar hiphop dj-t, Mangót egy kis vendégszereplésre, becsempészte szétzilált dubjai közé a most futó amerikai rapsztár, 50 Cent egyik számát, hogy a végsőkig kifordítsa, és új dalt improvizáljon belőle.

A koncertet kemény politikai üzenet zárta: feltett egy Busht és Blairt nem éppen pozitív színben feltüntető reggae-t, az összekötő szövegben ő is elmondta a véleményét. Ezzel hagyott ott minket, híven a reggae harcos hagyományaihoz.

Ôt Mr. Scruff követte, aki nem egyszerű arc: eleve, milyen ember az, aki lemezének a Nadrágdzsessz (Trouser Jazz) címet adja? Biztos, hogy kicsit billent… De ez a billentség csak előnyére szolgált: gátlástalanul keverte szettjében a stílusokat a funktól a house-on át a rock and rollig. Mégsem volt a show-ban semmi törés. Nagyon is működött, hiszen Scruffról közismert, hogy populáris, táncolható dolgokat rak föl, csak szokatlan módon. Mi pedig elégedett mosollyal az arcunkon mozgattuk egyre összefüggéstelenebb módon végtagjainkat a hajógyomorban.

Vasárnap

A fesztivál zárónapja hamisítatlan vasárnapi hangulatot árasztott. A brosúra által megadott, meglepően korai kezdési időpontról (este hat) azonnal kiderült, hogy elírás, ám az ezúttal szélcsendes és esőmentes időjárás így legalább lehetővé tett egy meditatív ücsörgést a fedélzeten.

A vasárnapiság a nézőszámban is megmutatkozott, a korábbiakhoz képest jóval kevesebben voltak kíváncsiak a hazai színtér egyik legújabb üdvöskéjére, a Puerto Ricó-i származású énekesnővel büszkélkedő Beat Disre; a "space funk"-nak aposztrofált Kava Kavára; valamint az alapvetően bluesgitáros, de korábban a Megadethnek és a Nine Inch Nailsnek is remixeket készítő (Bernard Alexanderként született) Skip McDonald csapatára is, a Little Axe-re.

A pénteki sajátos báj (munkahelyükről érkező, táncos kedvű angol yuppie-k) odalett, helyette azonban megcsodálhattuk Pat Fulgoni (a Kava Kava énekese) báját, aki mackós külsejével, körszakállával és hosszú hajával egy vérbeli heavy metal-frontembert idézett, mindezt egy fúvósokkal felturbózott electrofunky-zenekarban, igéző énekhangon. Hétfő lett, mire a fesztivál negyedik napja is elmúlt, a zenekarok és az időjárás pedig újra visszatértek a szigetországba.

Szervezők: British Council, Jazz Turbulence, Sound on Ultra Loud, Tilos Rádió, Selector