Etelka, Aletta

Mesés (Távol-) Kelet

2004.04.25. 00:00

Programkereső

Amikor április 22-én este átvettem a japán Orchestra Ensemble Kanazawa zeneakadémiai koncertjére szóló belépőt, a jegy mellé nagy kupac látványos reklámanyagot is kaptam: az 1988-ban Hiroyuki Iwaki által alapított, főleg klasszikus, romantikus és kortárs műveket játszó zenekar történetének leírását, a tagok névsorát (ideértve az ügyvezető igazgatót, a négy darab menedzsert, a saját könyvtárost és orvost is), felvételeik listáját, a zenekar most induló, 2004-es European Tour-jának programját, valamint Ishikawa tartomány és fővárosa, Kanazawa pazar minőségű prospektusát és térképét.
4b8e3ca2-a242-4ecf-b41d-b912db92a69e

Őszintén szólva rögtön arra gondoltam, ez is az a fajta rendezvény lesz, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja. Tévedtem: láng volt, füst nélkül (hacsak a ráadásként játszott, japán dallamokat feldolgozó mű nem csempészett némi fűszeres füstölő-illatot a jelenlévők orrába.)

A Zeneakadémia nagytermét sajnos csak kb. háromnegyedig megtöltő közönség a koncert első felében Akira Nishimura Madárheterofónia című kompozícióját és Mozart d-moll zongoraversenyét, a szünet után Beethoven VI. szimfóniáját hallhatta.

Nishimura 1993-as művét egy, a pápua új-guineai kalulik zenekultúráját leíró tanulmány ihlette, melyben a madarak éneke központi szerepet játszik. Az elviselhetőség határát súroló dinamikai csúcspontok által világosan tagolt, ötletgazdag esőerdő-fantázia komponistája számára láthatólag nem a konkrét madárhang-utánzás, hanem inkább az általuk inspirált zenekari szín-játék a fontos; ezt támasztja alá az is, hogy a mű elsősorban a vonós és nem a fúvós játékosokat mozgósítja. Nishimura madarainak nem kenyerük a csicsergés: sokkal inkább kiáltozásuk kakofóniája hallatszik a húron ugró vagy az arra csapó vonóval megszólaltatott, gyakran ütőhangszerekkel társított osztinátók kemény, szinte fenyegető hangzásában. A lírai ellenpólust többek között a nagybőgővonóval szólásra bírt vibrafon-duett képviseli a különleges szerzeményben. Hiroyuki Iwakit nem hiába nevezik „megszállott premieristának”: zenekara magabiztos játékán hallatszik, hogy a muzsikusoknak nagy tapasztalatuk van a kortárs zene terén. Ez nem csak a technikai kivitelezés profizmusán, hanem azon is érezhető volt, hogy az általuk valóban értett és átlátott kompozíciót a kortárs japán zenében kevésbé otthonos közönség számára is érthetővé, élvezhetővé tudták tenni.

Mozart d-moll zongoraversenyének Jandó Jenő személyében magyar szólistája volt. Azt hiszem, még egy ilyen, több száz koncertet maga mögött tudó művész számára is kivételes élményt jelenthetett a japán kamarazenekarral való muzsikálás. Ritkán hallottam alkalmazkodóképességben hozzájuk fogható együttest. Szerepet játszhat ebben a viszonylag kis (kb. 40 fős) létszám és a legendás japán etikett is, mindenesetre tény, hogy Hiroyuki Iwaki és az Orchestra Ensemble Kanazawa egy szólista kíséretén nem átmeneti letompítottságot, hanem a zongorahangot puhán körülvevő, mégis gyönyörűen telt, színgazdag hangzást ért és nyújt. Ez a varázslat különösen a második tételt keretező, lírai szakaszokban bontakozhatott ki, mely fölött Jandó természetes, sallangmentes megfogalmazásban hangzott fel az éneklő téma.

A szólistában hatalmas energiákat szabadítottak fel az ideális muzsikus-partnerek: különösen az első tétel kadenciájának harapós futamai és a Romance után azonnal berobbanó harmadik tételben tolmácsolt forrongó indulatok révén érthettük meg, miért válhatott ez a kompozíció a romantika egyik kedvenc versenyművévé.

A Mozart-mű előadásának legemlékezetesebb pillanatai mégis azok maradtak, melyekben a két fél egyenrangúvá válva párbeszédbe bocsátkozott: leginkább a harmadik tételben nyílt erre alkalom a zongorista és a fafúvók dialógusai során. Jandó nem csak fülével és kezével, de tekintetével is kommunikált a téma feladójával vagy fogadójával, valódi kamaramuzsikálást kezdeményezve kitűnő, fogékony partnereivel. Még egy tiszteletreméltó jelenséget emelnék ki a zongoraverseny előadásából: azt a rezzenéstelen koncentrációt, odaadó figyelmet, ahogy a zenekar tagjai Jandó kadenciáit követték – ugyanolyan erőbedobással ültek, ahogy játszottak.

Beethoven VI. szimfóniája mindenekelőtt a megszokottnál kissé lassabb tempóival lepett meg, de az elnehezüléstől való félelmem pár perc után eltűnt, helyet adva a közhelynek, miszerint egy műnek nem jó tempója, hanem jó előadása van. A legutolsó tizenhatodig plasztikusan és egységesen artikulált, természetes lélegzésüket mégis megtartó motívumok hallatán nagyon tudatos, elemző igényű betanításra következtethettünk, de az előadás Hiroyuki részéről már nem a küzdésé, hanem a jól megérdemelt jutalom élvezéséé: az aprólékosan kimunkált részek nagy felületekké való összefogásáé volt még akkor is, ha épp paraszti mulatságot vagy vihar-zenét dirigált. A zenekar alap-hangszíne nagyon nehezen írható le: a klasszikus visszafogottság és a romantikus túlfűtöttség határmezsgyéjén egyensúlyozott, mely pl. a vonóskar esetében talán a nagyon finom vibrátó és a „széles”, a vonó minél nagyobb hosszát kihasználó játékmód kombinálásából adódhatott. A fenti kettősség Beethoven zenéjének hasonló jellegű kétarcúsága miatt számomra különlegesen élvezetes volt.

Ha már madarakkal indítottunk, fejezzük is be velük, hiszen a Pastorale második tételének végén is megszólal néhányuk. Ez volt a hangverseny egyetlen olyan pillanata, amikor talán jót tett volna egy kis lazaság: a patakparti jelenet madarai ugyanis olyan katonás fegyelemmel léptek be és daloltak, mint megannyi precíziós tamagocsi. Mindenesetre kívánok magunknak sok olyan koncertet, amelyből már csak egy csöppnyi fegyelmezetlenséget hiányol az a fenemód kényes ízlésünk.