Luca, Ottilia

Rost megmaradt Andreának

2004.04.25. 00:00

Programkereső

Rost Andrea már jó pár esztendeje lehetne az ország arca. Ő azonban ennél többre hivatott; amolyan utazó nagykövetként hozza-viszi jó hírünket a világban. Szilveszter magasságában még New Yorkban tündökölt, a Rigolettóban ő volt Gilda. De szívesen látja, mi több, hazavárja őt a milánói Scala vagy a Hollywood Bowl is. Ahogy az már lenni szokott, a 2004-es határidőnapló zsúfolt: a számtalan felkérés és turné közül kiemelkedik a soros washingtoni kirándulás valamikor júniusban. Rost privát kalkulációja szerint eddig háromszor repülte körbe a földgolyóbist.

És noha számos pontján megfordult a világnak, mindmáig itthon van igazán otthon. Szűkebb hazájának Csepelt és Budaörsöt tartja: Dél-Pesthez a gyermekkor és az iskolás évek kötik, míg Buda „előszobájában” családi fészke fekszik. Nem tartozik az elbújós, kivagyi sztárok közé, ha teheti, az utcán trécsel, máskor lánya társaságában beugrik a közeli ábécébe.

– A vastapssal jutalmazó rajongók többé-kevésbé úgy képzelik, Rost Andrea sikerre született, s a kudarcot még hírből sem ismeri. Ehhez képest egy ízben azt nyilatkozta: „bármennyire fáj valami, ki lehet bírni...”

– Fenntartom. Nekem is voltak jobb és rosszabb periódusaim, fájdalmas óráim. A magánéletemben éppúgy, mint a hivatásomban. Kevesen tudják rólam, hogy egy szimpla csepeli iskolába jártam, ahol ugyan remekül éreztem magam és sokat is tanultam, mégsem ez a hely volt a hírnév, a világsiker előszobája. S miután nem jártam konzervatóriumba, hatalmas lemaradást kellett ledolgoznom. Nem volt előttem kikövezve az út, nem voltak családi kapcsolataim sem, így aztán futottam néhány plusz kört. Megpróbáltam többször is felvételt nyerni a Színművészeti Főiskolára, de nem sikerült.

– Ki volt akkoriban az egyetem fura ura?

– Most már elmondhatom, Vámos László küldött el. Azt mondta, szép a hangom, de csinálnom kellene valamit a színpadon, mert ez így kevés. Talán igaza volt. Nem haragszom rá, mert ha akkor felvesznek, most talán operettprimadonna lennék.

– A Zeneakadémiai belépőt már könnyebb volt kiváltania?

– Először ott sem kellettem. De nem adtam fel, zenetanárhoz jártam, és két gyakorlás között, hogy megéljek, vasaltam.

– Mikor jött el a kedvező fordulat?

– 1989-ben, amikor elénekeltem Júlia szerepét. Még főiskolás voltam, így csodaszámba ment a sikerem. Az persze más világ volt. Napjainkban, ha valaki bemegy az utcáról egy meghallgatásra és jól teljesít, akár egy főszereppel is távozhat. Tizenöt éve nem így ment, bravúrnak számított, hogy egy fiatal lány pillanatok alatt ismert énekes lett, ráadásul a kritika is magasztalta a produkciót. Meg aztán akkortájt – és azért ez nem volt olyan nagyon régen – elég volt valamiben jól teljesíteni, máris felfigyeltek az emberre. Ma nincs így. Azt hiszem, amit akkor tettem, ez idő tájt kevés lenne az ismertséghez.

– Hogyan tudta megúszni, hogy egy reggeli beszélgetős műsorban ne ültessék Ön mellé az aktuális szappanopera csillagocskáját, netán Majkapapát?

– Azt hiszem, mindig válogatós voltam. Megválogattam, milyen meghívásnak teszek eleget, mi az a feladat, műsor, interjú, ahol nem várnak tőlem olyasmit, ami nehezemre esne. De azért is nehéz eset lehetek sokak szemében, mert mindig megmondom, mit gondolok. Ráadásul a politikát is kerülöm. Meggyőződésem, hogy az a terület túl messze esik a művészetek világától. Nekem, mint embernek, nem tenne jót, ha odaállnék valamelyik párt mellé. Utálok alakoskodni és udvariaskodni!

– Melyik oldal igyekezett a pártfogásába venni?

– Mind a két oldalról – vagy három, vagy négy? – felkerestek és kérték, szegődjek melléjük. Nemet mondtam, s ez a jövőben sem lesz másként. Nem szeretnék kitűzős ember lenni. Párttól, felekezettől függetlenül is lehet valaki segítőkész, tisztességes ember.

– Mikor érezte úgy, hogy beérkezett?

– Akkor érzem, hogy valamit elértem, amikor egyszerű emberek, ahol lakom, Budaörsön, vásárlás közben megszólítanak, és azt tudakolják tőlem az utcán: mikor énekelek újra a pesti Operában? Boldoggá tesz, hogy Andreának szólítanak, nem művésznőnek.
– Andrea, külföldön hol érzi otthon magát?

– A mediterrán tájakon. Itália a kedvenc. Csodálatos érzés, amikor reggel fölkel az ember, és rámosolyog a déli Nap; ez tagadhatatlanul boldogabbá tesz, mint amikor Németországban szürke a szürkébe burkolózik. Megjegyzem, volt már arra is példa, amikor elcsodálkoztam: „nahát, a szürke a szürkében is lehet pozitív élmény?!” Egyébként vagy háromszor már biztos körberepültem ezt a kis földgolyóbist. De bármerre is járok-kelek, ott vagyok igazán boldog, ahol úgy érzem, hogy a szerep, amit kaptam, nekem való, s ahol nem érzek furkálódást a háttérben. No és az is örömteli felismerés, amikor kiderül: valóban elhivatott kollégákkal hozott össze a sors.

– Apropó, kollégák. Kiket kedvel a legjobban?

– Az olaszokat és az angolokat. Téveszme, hogy utóbbiak hideg emberek, sokkal inkább nyíltak, tájékozottak, olvasottak. Az olaszok meg olyanok, mint mi magunk, csapongók, és szívesen rögtönöznek. Életművészek. Aligha lehet véletlen, hogy a nápolyi Giuseppe Sabbatinit a barátaim közé sorolom. De a pályám eleje óta – amikor még kezdőként együtt szerepeltünk az enschedei operafórum Falstaff-előadásában – jó barátságban vagyok Ramon Vargasszal is. Becsülöm Thomas Allent és Placido Domingót. Honfitársaim közül Marton Évával, Hamari Júliával és Komlósi Ildikóval vállalok lelki rokonságot.

– Pavarottiról még nem hallottunk véleményt...

– Őérte nem rajongok annyira. Habár a pályájából már kifelé tartott, amikor énekelni kezdtem.

– Ha már szóba hozta a magyar operaénekeseket, sikereikkel kapcsolatosan el-eltöpreng az ember. Hiszen mégiscsak furcsa, hogy miközben a televíziók elemről működő sztárocskákkal vannak teletömve, s a honi újságok címlapjaira is csak elvétve kerülnek elismert előadóművészek, addig határainkon kívül komoly sikereket könyvelhetnek el muzsikusaink. Miklósa, Marton, Hamari, Polgár, Rost, Gulyás, Komlósi…, bőséges a lista. De mi magyarázza a magyar operaénekesek nemzetközi sikerét?

– Erről még sosem faggattak, és bevallom, üdítő, hogy ezt kérdezi. Jobbára arról kérdeznek, miért haldoklik a magyar operajátszás. Én meg ilyenkor csak ámulok-bámulok. Nem tudom, miért nem érzik itthon, hogy szeretnek, elfogadnak minket és elismerik a magyarok kreativitását, szépérzékét, ráteremettségét. A világot járva újabban arra is felfigyeltem, hogy könnyűzenészeink is egyre népszerűbbek. New Yorkban például elismert zenekarnak számít a szombathelyi Anima Sound System.

– Mikor készítenek közös lemezt?

– Mindent már hadd ne áruljak el... Komolyra fordítva: nem ismerem őket személyesen. De a muzsikájuk nagyon tetszik.

– Milyen a viszonya a kritikusokkal?

– Elteszem a rólam készült írásokat. Tízévenként érdemes átlapozni a mappát. A leírt szónak ugyanis nagy a jelentősége. Ezen túl – mondjon bárki bármit – egy-egy produkció sikerét erősen befolyásolja, mit ír(t) róla a sajtó. Túlzott jelentőséget azonban nem tulajdonítok a kritikáknak. Inkább József Attila útmutatása irányadó a számomra, ő ugye ezt írta: „A mindenséghez mérd magad!”

Már-már túl tökéletes

Szinetár Miklós:
Szinetár Miklós azóta, hogy mint zsűritag és Andrea, mint versenyző összetalálkoztak a Ki mit tud? tévés tehetségkutató műsorban, szeretetteljes figyelemmel kíséri Rost pályafutását. – Azért kedvelem őt, mert túl azon, hogy gyönyörűen énekel, képes azonosulni a szerepével. Szeretném, ha egyszer nálunk, a Magyar Állami Operaházban is egy hozzá illő szerepben feltűnne.

Marton Éva:
– Jó barátságban vagyunk, az is öszszeköt minket, hogy azonos a csillagjegyünk (Ikrek), így ha lehet, együtt ünnepelünk az aktuális év- és korfordulók idején. Érdekes, hogy nem itthon ismerkedtünk össze, hanem sok-sok éve Chicagóban egy vacsorán ültünk le először egymással. Azóta ha tudom, jó tanácsokkal is ellátom Andreát. Megérdemli, hogy sikeres legyen!

Koncz Zsuzsa:
– Véletlenül fedeztem fel egy német–magyar showban évekkel ezelőtt, s azóta is csodálom a fantasztikus muzsikust, a gyönyörő hangú énekest és a színészi tehetségét, ami amúgy ritka az opera világában. Ha valaki erre a pályára termett és világsztár lehet, akkor az ő. Már-már túl tökéletes, de én még sose kaptam rajta egy kis hibán sem.