Etelka, Aletta

Krzysztof Penderecki

2004.04.28. 00:00

Programkereső

Hiába keressük a harmóniát Krzysztof Penderecki, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású zeneszerzője beszél az elveszett harmóniáról, önkritikusan elemzi az avantgárd mozgalmakat és az európai integráció nagy kérdéseiről is véleményt nyilvánít.
a21a4b86-47ce-4410-b45a-af8ad484379d

- A mostani budapesti koncertre saját, Metamorfózisok című hegedűversenye mellé Mendelssohn Skót szimfóniáját választotta. Ez két, stilárisan és hangulatilag gyökeresen eltérő kompozíció, amelyek ezért nem is harmonizálnak egymással. Szándékosan keresi a zenében a feszültséget, az ellentéteket?

- Minden normális ember szeretne teljes harmóniában élni, de sajnos be kell látni, hogy ez napjainkban aligha lehetséges. Hiába keressük a harmóniát a hétköznapjainkban, s a zenében is réges-régen elmúltak azok az idők, amikor a legmagasabb rendű művészet szinte földöntúli nyugalmat sugárzott magából. Bach életműve vagy Haydn Teremtés című oratóriuma szép példa erre, de az elmúlt kétszáz évből nem tudnék hasonlókat említeni. A mai zeneszerzők és előadóművészek két lehetőség közül választhatnak. Az egyik, hogy az embereket megpróbálják szórakoztatni, kirángatni hétköznapi problémáikból, s ennek érdekében különböző kompromisszumokat is hajlandók megkötni. A másik út ennél sokkal nehezebb: látszólag nem törődik a befogadóval, a közönség reakcióival, hanem azt adja, amit maga is helyesnek gondol, amivel azonosulni tud. Számomra csak a második alternatíva elfogadható, s ezért nem mérlegeltem, hogy a Skót szimfónia és a Metamorfózisok harmonizál-e egymással, mert úgy érzem, ez a két darab együtt képes kifejezni valamit, amit külön-külön talán nem.

- A Zeneakadémián a Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekarral lépett fel, s velük már hosszabb ideje együttműködik. Gidon Kremer tevékenységétől eltekintve nem sokat tudunk a Baltikum zenekultúrájáról.

- A lengyelek mindig magukhoz közel állónak érezték az észteket, letteket, litvánokat, s én is szívesen dolgozom a Baltikumból származó muzsikusokkal. Ahogy szinte az egész kelet-európai régió, ők is a szovjet zeneoktatási rendszeren szocializálódtak, ami nagy hangsúlyt fektetett a hangszeres képzésre, a technikai felkészültségre. A rendszerváltás óta eltelt időszakban a balti államok is keresik önmagukat, s úgy látszik, ez a vilniusi zenekar mára megtalálta azt a repertoárt és előadói stílust, ami a sajátja. Külön szeretném megemlíteni hegedűversenyem szólistáját, Julian Rachlint: ez a Bécsben élő litván fiatalember kivételes tehetség.

- A litvánok mellett más, jórészt német zenekarokkal is együtt dolgozik, s úgy tűnik, egyre többet vezényel. A karmesteri felkérések háttérbe szorítják a zeneszerzőt, vagy a kettő inkább segíti egymást?

- Számomra természetes, hogy a saját zenekari darabjaimat és versenyműveimet magam vezényeljem. Ha végigtekintünk a zenetörténeten, a komponisták többsége a karmesteri hivatásban is jeleskedett, s ez nyilván nem véletlen. Úgy gondolom, nem is lehet igazán hiteles zeneszerző, aki valamilyen formában nem tudja beleképzelni magát az előadók helyzetébe. Évtizedeken át hegedültem, sokat vezényelek, s ez biztosan segít a komponálásban. Más kérdés, hogy idén, hetvenedik születésnapom alkalmából tényleg egy kicsit túl sok karmesteri felkérést kaptam: az év során összesen 75-80 koncertet dirigálok, ami olyan mennyiségű utazással jár, hogy ez már tényleg veszélyezteti az alkotói munkámat. 2004-től ezért lényegesen kevesebb karmesteri meghívást fogadok el.

- Nyugati szaklapokban olvasható az a vélemény, hogy az Ön zeneszerzői stílusa az elmúlt tíz-tizenöt évben fokozatosan megváltozott: közérthetőbbé, könnyebben befogadhatóvá vált. Milyen tényezőkkel magyarázza ezt a változást?

- A stílusváltás tényét elismerem, de ennek a folyamatnak a kezdetét jóval korábbra, a hetvenes évek közepére datálom. Amikor fiatal voltam, én is nagyon hittem az avantgárd eszmékben, s ennek megfelelően választottam ki azt az eszközkészletet, amelyből a darabjaim építkeztek. Ezzel bizonyos szakmai körökben kétségkívül nagy sikereket értem el, s nemzetközi szinten is megismerték a nevemet, miközben a klasszikus zenét kedvelő, hangverseny-látogató közönség jelentős része megrémült a műveim hallatán. Telt-múlt az idő, az ötvenes évek közepétől egy évtizeden át tartó, „igazi” avantgárd periódus befejeződött, s egyre többször úgy éreztem, nagy sebességgel rohanok előre egy zsákutcában, aminek a végén nincs más, mint egy kemény betonfal, amibe bele fogok ütközni. Néhányan ugyan dicsérnek közben, hogy milyen gyors vagyok és milyen dinamikus a mozgásom, de a végeredmény mégiscsak siralmas lesz. A hetvenes évek elejére megérett bennem az elhatározás, hogy változtatni kell, de ez természetesen nem ment egyik pillanatról a másikra. Nem is akartam egy csapásra elpusztítani a korábban általam létrehozott értékeket. Az elmúlt húsz-huszonöt évben mindenesetre sikerült elérni, hogy a darabjaim bekerültek a „normális” hangversenyéletbe, s nem csak a kortárszenei fesztiválokon részt vevő zárt kaszt fogadja őket elismeréssel. Világszerte játsszák a műveimet, a közönség is megbarátkozott velük – mi más célja lehet egy zeneszerzőnek?

- Említette az avantgárdot, ami a múlt század közepén sok zeneszerzőt megfertőzött, aztán néhányan – mint ön is – kiábrándultak belőle, mások viszont életük végéig nem tudtak megszabadulni tőle. Mi a véleménye a mai divatirányzatokról?

- Nagyon jó kifejezés a „megfertőzni”, mert tényleg olyanok ezek, mint a gyerekbetegségek: jönnek, végigsöpörnek egy kisebb-nagyobb csoporton, aztán hirtelen eltűnnek, és szerencsés esetben még himlőhelyek sem maradnak utánuk.

- Az 1966-ban írt Lukács-passió óta különös helyet foglalnak el életművében az egyházzenei kompozíciók. Ezek a rendszerváltás előtti – katolikus hitében megingathatatlan, de mégis kommunista berendezkedésű – Lengyelországban politikai üzeneteket is hordoztak. Foglalkoztatják még a liturgikus műfajok?

- Természetesen igen, hiszen ez teljesen független a politikai rendszertől. Most éppen egy nagyszabású egyházzenei mű, egy újabb passió megírására készülök, aminek 2005-ben Németországban lesz az ősbemutatója. Ami a kérdés első felét illeti: kétségkívül volt abban valami hátborzongatóan izgalmas, hogy miközben komponáltam, nem is remélhettem, hogy a liturgikus darabjaimat otthon előadják. Az említett Lukács-passiót például az egyik NSZK-beli közszolgálati rádióállomás rendelte meg tőlem a münsteri katedrális megépítésének kétszázadik évfordulója alkalmából.

- Szinte közhely, hogy a lengyel és a magyar történelem az elmúlt évszázadokban sok szempontból párhuzamos úton haladt. Milyennek látja a mai Lengyelországot s egyúttal a közép-európai régió esélyeit tizenhárom-tizennégy évvel a rendszerváltás után?

- Amikor megszűnt a kommunizmus, és felbomlott a Szovjetunió, a lengyel társadalom egy rövid időre – alig néhány hónapra – az euforikus boldogság állapotába került. Az emberekben élénken megmaradtak a nyolcvanas évek elejének történései, és kevesen hitték, hogy mindaz, amit a Szolidaritás mozgalom és a kibontakozó demokratikus ellenzék elindított, ilyen rövid idő alatt megváltoztatja majd az életüket. Aztán jöttek a szürke, sőt szürkés fekete hétköznapok, s egyre többen csalódtak: őket hívjuk ma a rendszerváltás veszteseinek. A lengyel kulturális életben ugyanaz történt, ami Magyarországon is: megszűntek a korábbi monopóliumok, összeomlott az intézményrendszer, de helyette máig sem épült ki egy olyan struktúra, amely rögzítené az állami és önkormányzati szerepvállalás mértékét, illetve azt, hogy milyen terhek hárulnak a művészekre. Most nem vagyok túl optimista: tizenhárom év telt el a rendszerváltás óta, s úgy érzem, legalább kétszer ennyi időre lesz még szükség ahhoz, hogy megszűnjön a káosz és az értékválság.

- Magyarországon egy hét múlva, Lengyelországban néhány héttel később lesz a népszavazás az Európai Unióhoz történő csatlakozásról. Milyen eredményre számít, és hogyan látja az integráció folyamatát?

- A lengyel értelmiség szinte teljesen egységes abban, hogy az ország és a régió számára nincs más alternatíva, mint az EU-hoz való csatlakozás. Mégis úgy érzem, az igenlő szavazatok nálunk nem lesznek olyan döntő többségben, mint Magyarországon. Ennek az az oka – s ezt jelezte a Parasztpárt kiválása a kormányból –, hogy a lengyel társadalomnak húsz százaléka, de inkább negyede a mezőgazdaságból él, s ez a csoport úgy érzi, az EU-csatlakozás vesztesei közé fog tartozni. Kulturális értelemben, azt hiszem, már létrejött az egységes Európa: nincsenek országhatárok, vasfüggönyök, s nehéz szavakkal kifejezni, hogy ez milyen jó dolog.
(2003)

(Az interjú Retkes Attila 2004 áprilisában megjelent Zenélő ezredkezdet - Válogatott interjúk, 2000-20003 című kötetében olvasható)