Szilárda

Kétféle magyar világhír

2004.04.30. 00:00

Programkereső

Messziről jött ember azt mond, amit akar. Messziről jött ember, ha ráadásul öreg is, még inkább összehordhat tücsköt-bogarat, lehet akár morcos, vagy némiképpen ünneprontó is, majd azt gondolják róla, hogy szenilis. A vélt vagy valódi szenilitás nemcsak állapot, hanem önvédelem is.

Márpedig önvédelemre eleve szüksége van, ha olyan vitatott és mindig is vitatható témáról kérték fel beszélni, hogy – már-már fél évszázados külhoni tapasztalatai tükrében – mit gondol arról: hogyan lehetne a magyar művészeteknek, a magyar irodalomnak eredményesebben áttörnie azon a vasfüggönyön, ami a vasnál veszélyesebb anyagokból, a közömbösségből és a világméretű túltermelésből állt össze, és a jelen vívmányai mellett miként lehetne jobban meg- és elismertetni azt, vagy annak legalább egy részét, amit a magyarok az univerzális szellemi világnak adtak.

Gondoltam magamban, megpróbálok papírra vetni kilenc-tíz alapszabályt. Nekiláttam, hogy felvázoljam őket.

Az első szabály így hangzott: A művészetekben nincsenek szabályok.

Hirtelen eszembe ötlött az az anekdota, amelyiket talán többen is ismernek önök közül. A püspök ellátogat egy parányi faluba. A fiatal plébános illő, nagy tisztelettel fogadja. Elbeszélgetnek, aztán asztalhoz ülnek. A püspök egyszer csak megszólal: „Édes fiam, dél van, hogy lehet, hogy nem szól a harang?” „Atyám – mondja a plébános –, ennek hét oka is van. Az első az, hogy nincs harangunk”. Mire a püspök: „A többi hatot el is hagyhatod, fiam...”

Nos, ha a művészetekben nincsenek szabályok, akkor abban is alig-alig vannak, miként lehetne egyik országból a másikba, egyik hagyományból a másikba átvinni és népszerűvé tenni őket. Így aztán nem kőtáblákba illő törvényszerűségekkel, hanem legfeljebb személyes megfigyelésekkel folytathatom.

Első megfigyelésem a protokollszerű kulturális kapcsolatokra, egyik országnak a másik országban történő, általában államfői, miniszteri, főhercegi beszédekkel dúsított bemutatkozóira vonatkozik. Fontosak, szükségesek, méregdrágák és többnyire nem sok nyomot hagynak maguk után. Az ég tudja, mennyi magyar rendezvény volt Franciaországban a MagyArtnak nevezett magyar év alkalmából, mennyi Angliában a Magyar Magic kapcsán, és a napokban olvastam, hogy most Hollandiában készítenek elő ilyesmit; az lesz a címe: Partra, Magyar! Nagyszerű, hogy magyar képzőművészek jutnak majd kiállítási lehetőségekhez, operákat, operetteket, színműveket, filmeket mutatnak be. Jó szervezéssel közönségük is lesz. Volt bizonyos közönsége például annak a kollektív kiállításnak is, amelyiket a párizsi városházán a magyar festészet java anyagából rendeztek. A Nemzeti Galéria kincseiből nagy, nálunk klasszikusnak számító alkotóink egy-egy vagy két-három remeke szerepelt. Nem hiszem, hogy a francia látogatók egyetlen nevet is megjegyeztek volna közülük. A művészet az, az irodalom az, ahol talán a legkevésbé válik be Marx Károly tanítása: itt a mennyiség sohasem alakul át minőséggé.

Mi lehetne hasznosabb és eredményesebb? Egyetlen nagy egyéniség minél teljesebb bemutatása, és esetleg a hozzá kapcsolódó irányzaté. Valahogy úgy, ahogy az elmúlt hetekben a franciák csinálták Budapesten: „Monet és barátai”. Száz- és százezer magyar, akiknek egy része Monet-nak talán a nevét sem halotta, többé soha nem fogja sem őt, sem műveit elfelejteni.

Nekünk, magyaroknak persze nehezebb a helyzetünk, nemcsak azért, mert ezeknek a fránya franciáknak olyan nevük van, mint Monet, Manet, Degas, amiket könnyebb megjegyezni, mint mondjuk azt, hogy Csontváry-Kosztka Tivadar, hanem egyszerűen azért is, mert olyan festőzsenink, mint Monet, nincsen.

Ezért aztán a könnyebb áttörés vagy behatolás kedvéért, valami olyasféle próbálkozás volna ajánlható, amit úgy neveznék, hogy szerves kapcsolódás. Hadd mondjak egyetlen példát. A XIX–XX. század fordulóján volt egy francia képzőművészeti irányzat, amit úgy neveztek: nabik. A szó héberül prófétát jelent, de ez most mellékes. Ennek az irányzatnak olyan későbbi világhírességek voltak a vezéralakjai, mint Bonnard, Vuillard, Sérusier, Maurice Denis, Maillol, és a csoportnak volt egy magyar tagja is: Rippl-Rónai. Ha nem költözött volna haza, ma ő is világnév volna. Ha kollektív tömegfelvonulás helyett egy olyan Rippl-Rónai-kiállítást rendeznénk Párizsban – Párizs egyik módos peremvárosában, Saint-Germain-en-Laye-ben már volt egy kisebb méretű –, mint amilyent a Nemzeti Galéria rendezett Rippl-Rónainak, ezzel a nabikkal egyenértékű, a nabikhoz szervesen kapcsolódó bemutatkozással tartósabb, kitörölhetetlenebb emlékű sikert érnénk el hazánknak, mint bármilyen szép kollektív seregszemlével. A rokonítás, a nyugati művészethez való kapcsolódás felmutatása nem a nemzeti jelleg tagadása – ellenkezőleg: kéz a kézben jár vele.

Remélt sikereink egyik legfontosabb eleme a magyar alkotók magyarságának nyugati tudatosítása. A franciaországi magyar év egyik rendezőjétől hallottam egy nyilatkozatot, amelyikben elmondta: érdekes módon a francia partnereik már az előkészítés során elsősorban zeneművészeink és fotóművészeink iránt érdeklődtek. Szavaiból úgy tűnt, hogy az illető meglepődött. Megvallom, én nem. Liszt, Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös – világnevek. A szakmabeliek természetesen mindenütt tudják, hogy magyarok, de a széles zenekedvelő közönség – Bartók kivételével – kevésbé, és nem is igen törődik vele, mint ahogy azzal sem, hogy az egész életét Franciaországban leélő Picassónál, Modiglianinál, Mirónál vagy Chagallnál sem foglalkoznak azzal, hogy katalánok, olaszok, spanyolok vagy oroszok voltak. A fotóművészetnek Brassai, Kertész, Moholy-Nagy, Capa világméretű nagyjai, és – talán meglepő – még Munkácsi Márton is híresebb manapság a nagyvilágban, mint Munkácsy Mihály. A magyar zene óriásainak hangversenyeivel, mint magyar estekkel, a magyar fotóművészek nagy kiállításaival, mint magyar fényképeszekkel jóleső kötelességünk és önös érdekünk is volna tudatosítani világszerte azt az egyszerű tényt, hogy – magyarok.

Büszkén emlegetjük, hogy 15-16 Nobel-díjasunk van. A büszkeségünk jogos – egyesek még azt is kiszámították, hogy Magyarországra négyzetkilométerekben számolva több Nobel-díjas jut, mint Amerikára. Csupán azt emlegetjük ritkán, hogy a 15-16 közül csak kettő van, Szent-Györgyi Albert és Kertész Imre, aki itthon élőként kapta meg a díjat. A többiek, a bizonyos körökben manapság annyira divatos Horthy-rendszer faji törvényeinek, aztán meg a kinti, nagyobb kutatási lehetőségeknek hála külföldön. Úgy is vannak világszerte elkönyvelve, mint angolok, amerikaiak vagy svédek. Miért nem tudatosítjuk egy hatalmas vándorkiállítással az egész világon, mit adnak a Nobel-díjas és nem Nobel-díjas magyar tudósok, Bárány Róbert, Békesy György, Neumann János és társaik nemcsak Európának, nemcsak Amerikának, hanem az egész emberiségnek?

Kissé félve teszem hozzá: a globalizálódó világban ne féltékenykedjünk amiatt, és ne tekintsük kevésbé jó magyaroknak azokat, akik a jövőben esetleg külföldön maradva válnak világnagyságokká. A kintmaradás ugyan nem cél, de nem is katasztrófa. Közismert történet, hogy amikor a második világháborúban Amerikában a legnagyobb titoktartással az atomfegyvert készítették elő és a zárt bizottság egyik tagja, Oppenheimer kiment pisilni, Kármán Tódor, Neumann János, Szilárd Leó és Teller Ede felsóhajtottak: „Végre magyarul beszélhetünk!” Hazatelepülés nélkül is magyarok maradtak ők odakint is, életük végéig, mint ahogy magyar maradt a világ leghíresebb magyar írója, Koestler Arthur is, aki mindvégig németül vagy angolul írt és azért itthon vannak, akik nem fogadják el máig sem magyarnak (vajon hány cseh akad, aki a németül író Kafkát ne tekintené Prága büszkeségének?) – és közös barátunktól, az ugyancsak nagy hírű magyar–angol humoristától, Mikes Györgytől hallottam: Koestler nem mert egy jobb étteremben telefonon helyet rezerválni, mert – mint mondta –: az én pesti akcentusomat hallva azt fogják felelni, hogy minden asztal foglalt.

Egy fájdalmas, de legalábbis érzékeny ponthoz érkeztem. Kissé sarkított fogalmazással kétféle magyar világhír van. Vannak magyarok, akik itthon világhíresek, de a nagyvilág egyáltalán, vagy csak alig-alig ismeri őket. És vannak világhírű magyarok, akiket valóban ismer az egész világ, de itthon, a szűk szakmai körökön kívül senki a nevüket sem hallotta. Így járt volna alighanem Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző is, ha nem ajándékozott volna a műveiből egy múzeumra valót Pécs városának. De ha most egy televíziós Ki mit tud? során azt a kérdést tennék fel, vagy pimaszul én tenném fel most önöknek a kérdést: ki ma a leghíresebb élő magyar festő a világban, vajon hányan tudnának válaszolni? Nem feszítem az idegeiket – ezt a művészt úgy hívják, hogy Hantai Simon. 82 éves, 1948-ban emigrált, egy kis francia faluban él visszavonultan, szinte megközelíthetetlenül, de hipermodern képeiért az egész világ múzeumai és kiállítótermei versengenek.

Hantairól jut eszembe: gyakori panaszunk, hogy minket nehezen fogad be a világ. Hadd kérdezzem meg tisztelettel: vajon nem lehetne-e azzal kezdenünk, hogy Magyarország szervesen befogadja a Nyugaton élő magyarokat? Vajon van-e remény arra, hogy itthon egyszer egy olyasfajta reprezentatív kiállítás nyíljék, amit a nyugati magyarságnak szentelnének? Micsoda meglepetések érnék önöket. Csak úgy találomra: Hantai mellett megismerhetnék Huszár Vilmost, Szenes Árpádot, Kolos-Váry Zsigmondot, Nemes Endrét a festők, Csáky Józsefet, Beőthy Istvánt, Prinner Antalt, Miklós Gusztávot, Schöffer Miklóst, Hajdú Istvánt, Kemény Zoltánt a valóban Európa- és világhírű szobrászok közül, vagy Breuer Marcellt, egyikét azoknak, akik megújították a modern építőművészetet. Vajon ki ismeri a nevét annak az Albert Pálnak, aki szerintem a ma élő legkiválóbb tudora a modern magyar és világirodalomnak, aki Párizsban a legtöbbet tette Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, Szentkuthy, Mészöly franciaországi megjelenéséért, aki tanulmányaiban olyan vesébe látó ráérzéssel állt ki a hazai hivatalosságot messze megelőzve a pályakezdő írótehetségek, Esterházy, Konrád, Nádas, Krasznahorkai mellett, aki olyan felülmúlhatatlan szépségű stílusban ír magyarul, mint itthon nagyon kevesen, és aki már régóta Kossuth- vagy Széchenyi-díjat érdemelt volna, de 70. évéhez közeledve semmiféle említésre méltó elismerést sem kapott. Márai egy hosszú életen át sem jutott el a nemzetközi elismerésig, és ha nincs egy emigráns magyar, Pressburger György, aki olaszra fordította és ráirányította a világ szemét, akkor máig sem kezdenék őt jelentős íróként megismerni Európa-szerte. Ne vegyék, kérem, túlzásnak, ha azt mondom: a világhoz kapcsolódó és az összmagyarsághoz fűződő kulturális viszonylatainkban mindent, de valóban mindent új alapokra kellene helyezni!

Ceterum censeo, – mert hát az Európával történendő mélyebb összekapcsolódásunkról van szó –, hasonló parlamentbeli összejöveteleken immár negyedszer rontok ünnepet. A Horn-kormány idején kétszer elmondtam, az Orbán-kormány idején, amikor is meghívást igen, de szót nem kaptam, írásban ott hagytam: Párizs fiatal demokráciánk talán legnagyobb magyar kultúrbotrányának színhelye. Egyik nagykövetünk 3 millió dolláros rezidenciavásárlása után (az épületet érdekes módon több mint tíz év elteltével, az általános ingatlanár-növekedés ellenére ma kb. a feléért lehetne eladni), egy másik nagykövetünk, a volt miniszterelnök jó embere, aki a diplomáciához csipetkét, a kultúrához semmit sem értett – nem lévén neki megfelelő ez az említett önálló, elegáns kertes villa – elfoglalta a nagykövetség félmilliárd forinttal éppen rendbe hozott háromemeletes palotáját –, azt nevezte ki saját rezidenciájának, és a diplomatákat átrakta a Magyar Házba, egy mellékutcába lévő épületbe, amelyet még Klebelsberg Kunó vett meg kulturális összejövetelek céljaira.

Ezt a Magyar Házat már-már eszelős inszisztálásomra a Horn-kormány kezdte el Collegium Hungaricummá átalakítani, 100 millió forintot költött rá, és az Orbán-kormány sem állította le, ellenkezőleg, további 80 milliót utalt át: egy tíz, duplaágyas, fürdőszobás, külön konyhás lakószobából álló, könyvtártermes, tornatermes épület szolgálhatna tudósok, írók, művészek, kutatók, ösztöndíjasok otthonául, és immár hat év óta több száz értékes magyar ember, a magyar–francia, a magyar–összeurópai kapcsolatok jelenlegi és jövőbeli követei és nagykövetei lettek megfosztva kényelmes, olcsó vagy ingyenes párizsi tartózkodástól – egyetlen ember és a mögötte álló politikai erők önkényének következtében. Tizenkét nappal az Európai Unióba történő belépésünk előtt az unió egyik alapító hatalmának fővárosában és kulturális centrumában, Párizsban ma a Magyar Köztársaságnak igazából nagykövetségi épülete sincs és Collegium Hungaricuma sincsen!

Messziről jött ember egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, mert olykor a legtöbb bajt azok okozzák, akiket a nép azért tart el, hogy a legfőbb jón munkálkodjanak. Nevet, mert utolsó leheletéig bizakodó, és tudja azt is, hogy minden mulandó – élet, rang, cím és kegy, bűn és erény, de leginkább ő maga, aki nemcsak javaslatait, terveit, vágyait, hanem bosszúságait is hátrahagyva, a VISA-kártyájával mégiscsak magyarként és európaiként fogja kifizetni az obulusát – takarékos ember lévén retúrjegyet nem vásárolva – Kháron ladikjára.

2004. április 18.