Auguszta

Vissza a Patyolatot, több tehetséget!

2004.05.03. 00:00

Programkereső

Régen volt ilyen tomboló siker és ilyen elementáris fújolás és füttyögés, mint Wagner Lohengrinjének felújításán az Erkel Színházban. A premierre eljött a Bayreuthi Ünnepi Játékokat kormányzó Wolfgang Wagner, az ifjú dauphine, azaz trónörökösnő, a pesti produkciót rendezőként jegyző Katherina Wagner atyja.

Német és magyar wágeriánusok fizettek be az eseményre, akik nyilván hasadt lélekkel távoztak az előadásról, hiszen ott ült a nézőtéren a Zöld Domb hagyományát hol rigorózusan őrző, hol az újításnak engedményeket tévő papa, aki mellett 1998-ban A nürnbergi mesterdalnokok igencsak konzervatív interpretációjánál rendezőasszisztensként tűnt föl az ifjú hölgy, Katharina.

Régen volt ennyire megosztott a publikum, 1982-ben Jurij Ljubimov Don Giovanni rendezését kérdőjelezték meg sokan, aztán az idő a berzenkedést elsimította és az intézmény egyik sikerprodukciójává emelte Mozart operáját.

A Lohengrinnél – bár a jóslások, eltekintve a mondavilágtól, ritkán jönnek be – ez a fajta elfogadás és megértés a premier másnapján nehezen képzelhető el. Ljubimov ugyanis nem változtatta meg a szövegkönyvet, Katharina Wagner viszont igen. Az e tevékenységében dramaturgként közreműködő Robert Sollich a műsorfüzetben részletes magyarázatát adja annak, hogy mi jogosította föl az alkotókat, hogy az 1989-90-es évek Kelet- és Közép-Európájába – ideértve az NDK-t is – helyezzék a történetet. Az, írja Sollich, hogy a Lohengrin keletkezésekor „már azt megelőzően politikai eseménnyé vált, hogy bárki meghallgatta volna.”

Idézi Dahlhaust is, aki szerint Wagner elméleti építménye „nem rendszerként felfogható zárt összefüggést alkot, hanem gondolatok történelmileg változó komplexumát.” Nos, a Lohengrin felújítás szintén fölfoghatatlan zárt összefüggések rendszereként, kitűnő és fölösleges, suta ötletek laza halmaza. Az aktualizálás ellen nem lehet kifogásunk, elvégre a zenés színház élő műfaj, s nem múzeum, ám a megoldás minősége, átgondoltsága kételyeket ébreszt.

Pártkongresszuson vagy inkább központi bizottsági ülésen vagyunk, koncepciós per készülődik Brabanti Elza ellen, a dolognak van némi alapja, mert a trón örököse mellőle tűnt el. A KB ülés díszvendége Henrik (király?), akinek közös (varsói szerződés?) sereget kellene szerveznie, így elég hátrányosan érinti Telramund és hitvese, Ortrud vádaskodása. A színpad hátterében a vetítővásznon végtelenített ismétlésben Henrik ünnepi beszéde megy. Elza egy álombéli megmentőt idéz meg, fohászkodása eredményes: Lohengrin megérkezik, no nem ezüst vértben, hanem szürke VOR (Vörös Október Ruhagyár) típusú öltönyben, kezében egy ormótlan diplomata táskával, amelyen egy hattyús Patyolat-embléma díszeleg.

Kiáll Elzáért, ha megfogadja, sosem kérdi a nevét és származását. Az istenítélet nem párviadal, hanem népszavazás, amelynek eredményét izgatottan figyelhetjük, a tévéműsorokból ismert színes oszlopok ott vibrálnak a vásznon. Lohengrin győz, ő vezeti a sereget és Elza férje leend. A librettó és az énekelt szöveg szerint ugyan a magyarok ellen indulnának, ám a spontán kitörő forradalomban előkerül jó néhány ’56-os zászló és szabad választásokat követelő transzparens. Igaz, a vetítőn pergő képeken Berlintől Bukarestig és talán Prágáig sok emlékezetes jelenet is felidéztetik 1989-90-ből.

091deb60-a614-4095-a331-cea8e5301376

Ebben a stílusban folyik az előadás, az esküvő és Lohengrin „kinevezése” előtt a Szabadság félig fedetlen keblű nemtője lép át Delacroix vásznáról az Erkel színpadára, méltóságteljesen körbehordozza a középen lyukas trikolort. Minthogy Liszt vére is csörgedezik Katharina Wagner ereiben, meglehet, így kívánt a távoli rokonság iránt gesztust mutatni. Sok, mértéktelenül sok a vetítés, Ortrud és Telramund kétségbeesett összesküvését Lohengrin ugyancsak sokszor, szájbarágósan ismételt PR-filmje kíséri. Persze, értjük, hogy ez a Lohengrin nem az a karizmatikus néptribun, akinek Wagner eleinte képzelte, hanem nárcisztikus, pitiáner fickó, aki nem Elzát, hanem a vele elnyerhető hatalmat szereti. De vajon minek a földi hatalom annak, aki Grál szent erejét bírja? Elza – mint tudjuk – gyöngének bizonyul, mégis megkérdi a hős nevét. „Az összegyűlt brabanti nyilvánosság előtt Lohengrin felfedi kilétét és távozik” – fogalmaz szűkszavúan a műsorfüzet. A záró kép azért ennél problematikusabb, Telramund nem holtan, hanem ismét a vádló szerepében van jelen, Lohengrin pedig egy mindvégig színen lévő hajléktalanra bízza Közép- és Kelet-Európa jövőjét. Nem túl bíztató kilátás.

Látvány és hangzás minősége olykor különválik. Budapesten viszonylag sűrűn, az esetek többségében a látvány képviseli a konzervativizmust és a hangzás a korszerűséget, a világszínvonalat. Most is a hangzás volt kifogástalan, a zenekar és az énekkar teljesítménye – Jurij Szimonov vezényelte a premiert, a kórus munkáját hallható ambícióval irányította Szabó Sipos Máté – a legádázabb Wagner-fanok fülének is csodálatos élményt szerzett. Méltatlan lenne azt mondani, hogy a szólisták önmagukat múlták fölül, inkább arról lehet szó, hogy „helyzetbe kerültek” és úrrá lettek rajta. Marton Éva rövid időn belül a második budapesti premier fontos szereplője. Hogy az ő átütő egyénisége milyen hatalmas érték, azt megírták ezerszer, de hogy a partnereire milyen fantasztikus hatással van, azt lenne érdemes egyszer mélyen elemezni. A rendezés nem kedvez a szereplők közötti kapcsolatoknak, ám Marton még azt is intenzívvé teszi, ami nincs. Sümegi Eszter hangja energikusan szólt, izgalmas, a korlátoltságig puritán, tüskés modorú forradalmárnőt formált Elzából. A hirtelen megbetegedett Molnár András helyett Kiss B. Attila mutatkozott be a bemutatón. Az adottságaival szinkronban lévő Lohengrint teremtett, a hattyús vállalkozót kellő iróniával testesítette meg, a Grál-elbeszélés pedig különösen emlékezetes marad erről az estéről. Fried Péter Henrik, Perencz Béla Telramund szólamában ugyancsak méltán kapott jelentős ovációt.

Valaki megjegyezte az egyik szünetben, Katharina Wagner érdeme, hogy követ dobott a pocsolyába. A helyzetértékelés nem pontos. Ha maradunk ennél az allegóriánál, nem feledhető, hogy Kovalik Balázs, Zsótér Sándor potyogtatott itt már féldrágaköveket az állóvízbe. No, persze Katharina-Elza elmegy, a többiek viszont mint veszélyes konkurencia, maradnak.

(Wagner: Lohengrin, Erkel Színház, 2004. május 2.; rend.: K. Wagner, vez.: J. Szimonov, km.: Fried, Molnár, Sümegi, Perencz, Marton)