Valér

Msztyiszlav Rosztropovics

2004.05.05. 00:00

Programkereső

Mindenkinek megbocsátottam Msztyiszlav Rosztropovics, a nagyszerű csellóművész és karmester 2003 tavaszán újra Budapesten járt: a tiszteletére rendezett zeneakadémiai díszhangversenyen a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét vehette át. Nem csak zenéről, hanem a kommunizmus évtizedeiről és a globalizációról is beszélgettünk.
a7fbd744-f2a7-4240-b2e6-656546cb6fd3

- Kitűnően beszél angolul, s mégis ragaszkodott ahhoz, hogy oroszul adja ezt az interjút. Annak ellenére is büszke anyanyelvére, hogy a volt Szovjetunióban folyamatosan támadták, majd szabályosan elüldözték?

- A két dolognak nincs köze egymáshoz, de azt sem mondhatom, hogy különösebben büszke lennék orosz származásomra. A nacionalizmus pedig mindig idegen volt tőlem. Számomra orosznak lenni – annak ellenére, hogy Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban születtem – természetes állapot, s ezért nem fogadtam el soha egyetlen nyugati ország megtisztelő felajánlását sem, hogy legyek az állampolgára. Rendszeresen járok haza Oroszországba, s bár sokáig nem hittem, hogy így lesz, ma már egyáltalán nem érzek haragot, mindenkinek megbocsátottam.

- Annak idején mi volt a legfőbb vád, amit a pártvezetés és a hivatalos kultúrpolitika Önnel szemben megfogalmazott?

- Nem voltak konkrét vádak, csak egyre inkább éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mivel nem vagyok zeneszerző, engem nem bélyegezhettek – a zsdanovi kultúrpolitika kedvenc kifejezésével – „formalistának”, mint Sosztakovicsot és sok más komponistát. Azt senki nem merte mondani, hogy a csellójátékom vagy a karmesteri felfogásom retrográd vagy rendszerellenes lenne; egyszerűen nem bírták elviselni azt az öntörvényűséget, azt a belső szabadságot és autonómiát, amit még a szorongató diktatúrában is igyekeztem megőrizni. 1956-ban, alig három évvel Sztálin halála után megengedték, hogy Londonban és New Yorkban koncertezzek, a hatvanas évek végétől viszont egyre ritkábban engedtek Nyugatra. Nekem megtiltották az utazást, a meghívóimnak pedig azt mondták, hogy betegség vagy más elfoglaltság miatt le kell mondanom vagy legalábbis egy-két évvel el kell halasztanom a külföldi koncerteket, turnékat. Ilyenkor mindig azon gondolkodtam – s ez akkor nem is látszott annyira irreálisnak –, hogy egy-két év alatt mi minden történhet velem: elhurcolhatnak Szibériába, vagy akár meg is ölhetnek.

- Az évek során többféle verzió is napvilágot látott, hogy miért és milyen körülmények között kellett elhagynia a Szovjetuniót. Hogyan történt valójában?

- 1972-ben a Moszkvában tárgyaló Edward Kennedy szenátor magas rangú szovjet politikusoknál közbenjárt az érdekemben, hogy végre elutazhassak egy amerikai turnéra. Itt találkoztam Leonard Bernsteinnel, aki évekkel később – mikor a helyzet már annyira tarthatatlanná vált, hogy el kellett hagynom a Szovjetuniót – segített, hogy Nyugaton befogadjanak. Ezt a „disszidálást” – ami után megfosztottak az állampolgárságomtól – életem egyik legtragikusabb eseményének éreztem: féltem, hogy Nyugat-Európában és a tengerentúlon mindent elölről kell kezdenem. Szerencsére nem így történt, s ebben nagy szerepet játszott Bernstein, illetve Angliában Benjamin Britten, aki megtisztelt a barátságával, sőt kamarapartnerévé fogadott. Szegény Britten soha nem tudta meg, hogy amikor először találkoztunk, mennyire meglepődtem, mert azt hittem róla, hogy réges-régen halott. Moszkvában és Leningrádban ugyanis csak egyetlen művét, a barokk zeneszerző, Purcell témájára írt variációsorozatát ismerték.

- Soha nem okozott problémát, hogy összeegyeztesse a látszólag egy tőről fakadó, de mégis különböző gondolkodás- és szemléletmódot igénylő tevékenységeket, a gordonkajátékot és a dirigálást?

- Nem, mert mindkettőt nagyon komolyan veszem; nem állítok fel belső rangsort, hogy mostantól kezdve az egyik vagy a másik fontosabb nekem. Csellistaként százharminc, karmesterként több mint nyolcvan ősbemutatót csináltam végig; talán ezek a számok is mutatják, hogy nem „alibiből” kezdtem el vezényelni.

- Mikor érezte úgy először, hogy a kommunizmus sem tart örökké?

- Érdeklődéssel figyeltem, amikor Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát és a glasznosztyot, de nem igazán hittem benne, mert ő mégiscsak pártfőtitkár volt, ugyanúgy, mint Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev. Nem is elsősorban a szovjetunióbeli változások győztek meg, hanem az egykori közép-európai szovjet „gyarmatok” bársonyos forradalmai. Életem legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor a leomlott berlini fal közvetlen közelében csellóztam.

- Milyen a mai Oroszország kulturális élete?

- Az emberek – a művészek éppúgy, mint a kultúrára fogékony civilek – évtizedeken át megszokták, hogy érzéseiket, gondolataikat megpróbálják korlátozni. Sztálin nem értett a művészetekhez, köztudottan botfülű volt, ezért a szabályozást rábízta Zsdanovékra. Hruscsov viszont nagyon muzikálisnak gondolta magát, megfellebbezhetetlen ítéleteket mondott zenei produkciókról, s aki nem értett vele egyet, megnézhette magát. Jól emlékszem egy Csajkovszkij-versenyre, ahol a zongoristák zsűrielnöke Emil Gilelsz, a hegedűsöké David Ojsztrah volt, a csellistáké pedig én. A döntő utáni fogadáson Hruscsov sorra odalépett hozzánk, és kérdezte, hogy mi volt a véleményünk a versenyzőkről; mi pedig nem győztünk szabadkozni, hogy nem tudunk véleményt alkotni, mert nem vagyunk objektívek, talán nem is értünk hozzá annyira.

- A Brezsnyev-korszak hozott változást?

- Kezdetben mintha egy kis enyhülést hozott volna, de aztán megint szigorúbb lett a rendszer. Aki Leonyid Brezsnyevet akár csak a televízió képernyőjén látta, bizonyára sejti, hogy nem volt túlságosan művelt, kifinomult ember. A kommunizmus évtizedeiben egyébként egy művész, például egy zeneszerző számára két út kínálkozott: vagy sikerekre, társadalmi megbecsülésre vágyott, s ezért alkalmazkodnia kellett bizonyos normákhoz, feladta a saját egyéniségét, meghasonlott önmagával. Ezt az utat járta be Prokofjev, Sosztakovics, de bizonyos szempontból Hacsaturjan is. Mások viszont nem adták fel a saját elveiket, és sajnos többnyire el is tűntek a süllyesztőben. Amikor a gorbacsovi átmenet után eljutottunk a többpártrendszerig és a kezdetleges piacgazdaságig, a kultúra végképp jelentéktelenné vált. Szép hagyományokkal rendelkező együttesek kerültek a csőd szélére, több ezer zenész vált munkanélkülivé. Az orosz zenében ma is vannak kimagasló egyéni teljesítmények, de közösségi önszerveződésnek nyoma sincs, amit nagyon fájlalok.

- Oroszország csatlakozni fog valaha az Európai Unióhoz?

- Előbb-utóbb biztosan, s ezt a folyamatot csak támogatni tudom, még akkor is, ha a globalizáció következtében a nemzeti kultúra egy része eltűnik, vagy legalábbis döntően átalakul. Kár tiltakozni a globalizáció ellen, mert úgyis feltartóztathatatlan. Nekem egyébként van egy vízióm, hogy valamikor, a nem is olyan távoli jövőben eltűnnek majd a különböző nemzetek, s csak Föld-lakók lesznek, akik egységesen tudják megjeleníteni a bolygót és kultúráját. Ekkor érkezik majd el az idő, hogy komolyan felvegyük a kapcsolatot a földön kívüli civilizációkkal.

- Hogyan vélekedik a globalizáció egyik mozgatórugójáról, az internetről, a komputertechnikáról, amely a zenehallgatási szokásokat is átalakítja?

- Nem írok számítógépen, nincs mobiltelefonom, nem tudok e-mailt küldeni, nem használom az internetet, de nekem már nincs is erre szükségem, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a titkárom vagy az impresszáriók ezt elvégzik helyettem. Ebből a szempontból tehát nem vagyok a mai kor embere, de ez nem jelenti azt, hogy rossz szemmel nézném vagy elítélném a technika rohamos fejlődését. Száz évvel ezelőtt egy átlagos orosznak esélye sem volt arra, hogy élete során ötven kilométeres körzetnél messzebbre is eljusson. Ma pedig, orosz létemre, Párizsban felülök egy Concorde-ra, kellemesen megebédelek, iszom egy pohár bort, és három óra múlva leszállok New York-ban. Mondtam is a feleségemnek, hogy ha meghalok, a koporsómat Párizsban tegyék fel egy New York-ba tartó járatra, mert szeretnék a halálom előtt két órával már Amerikában lenni...

- Foglalkoztatja az elmúlás?

- Nagyon optimista ember vagyok, s a halálra is így tekintek: nem félek tőle, hanem reménykedem, hogy valami jó történik velem. Három-négy évre előre vannak koncertmeghívásaim, s amikor elfogadok egy távolabbi időpontra szóló felkérést, néha azt szoktam mondani, hogy biztosan ott leszek: vagy a színpadon vagy az égben, a zeneszerzővel együtt hallgatom a muzsikát.
(2003)

(Az interjú Retkes Attila 2004 áprilisában megjelent Zenélő ezredkezdet - Válogatott interjúk, 2000-20003 című kötetében olvasható)