Etelka, Aletta

Ho(o)ly Manila

2004.05.07. 00:00

Programkereső

Tegyük a szívünkre a kezünket: a „Manila” szó hallatán emberi testekben puszta kézzel vájkáló csodadoktorokon és önkéntes keresztre feszítetteken kívül túl sok minden nem jut eszünkbe. Pedig a Fülöp-szigetek fővárosa dicsekedhet Ázsia legrégibb, majd’ négyszáz éves katolikus egyetemével, az University of Santo Tomas-szal is, melynek jó harminc főből álló kórusa Európa és Amerika számos városát érintő turnéja során Budapestet is útba ejtve a Szent Anna templomban adott koncertet május 5-én.
66cb70c8-b361-4d6f-adfb-364eb9aa0bcc

A citromsárga estélyiket, ezüstflitteres öltönyöket és széles mosolyt viselő, kotta nélkül felvonuló fiatalok igen elegáns benyomást keltettek, amit csak tetézett az egyik kórustag angol nyelvű beköszöntője, melyben messzezengő hangon sorolta fel a Santo Tomas Singers 1992-es alapítása óta elért eredményeit, évek szerint csoportosítva a világ minden tájáról begyűjtött rengeteg díjat, valamint a dallamos nevű karnagy, Fidel C. Calalang Jr. érdemeit. Így egy, a számoktól, címektől és rangoktól kellőképpen megilletődött közönség várta az első mű felhangzását. Talán helyénvalóbb lett volna a „feldübörgés” szót használni: Mendelssohn Frohlocket ihr Völker auf Erden kezdetű kompozíciója ugyanis olyan hangerővel robbant be a templomba, hogy a dobhártyám szinte elzsibbadt, és jó darabig képtelen voltam szólamokká, motívumokká bontani azt a hiperintenzív, artikulálatlan hangmasszát, ami a szentélyből rám zúdult; a hangzás inkább emlékeztetett egy pravoszláv kóruséra, mint egy ifjúsági vegyeskaréra. Az első sokkból felocsúdva gyorsan listába szedtem azokat a kérdéseket, melyek nagyjából a „Hangerőn kívül mi van még?” fedőnév alá tartoztak, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egy sokoldalú elemzéshez tartozó „egyrészt-másrészt”, „ugyanakkor”, „ha”, „ellenben” szavak nem fognak hemzsegni ebben a cikkben – ahhoz ugyanis egy összetett és főleg igényes műsor lett volna szükséges. Sajnos azonban a kórus vezetője mintha szinte kizárólag a lassú tempókat, a nagy hangzás-tömböket, a falrengető csúcspontokat és az érzelgősség határát nem hogy súroló, de bőven átlépő műveket kedvelné: a másfél órás koncert során annyi filmzene-gyanús opuszt hallgattam végig, ami még Hoolywoodban is túlzás lett volna.

Sajnos már a nyitóblokkban felhangzó Pearsall: Lay the Garland és Thompson (rongyosra énekelt) Alleluia című művének előadása során kiderült, hogy a hangképzés mellett a fülek kiművelésére és az önkontroll kialakítására nem maradt elég energia. Ez egyrészt az Alleluia refrénként vissza-visszatérő dallamának alig mozduló, szinte deklamáló szakaszainak állandó csúszásából volt érzékelhető, másrészt abból az óriási szín-különbségből, mely a piano és forte területek között volt. Mintha két kórus állt volna előttünk: egy halk és olykor megkapóan bensőséges, egységesen szóló és egy erőszakoltan vibráló, szinte koravén hangzású társaság, melynek fortissimoiban a felismerhetetlenségig torzultak el a harmóniák.

Amikor Lauridsen O magnum misteriuma után kezdtem úgy érezni, nehezen bírnék ki még egy közepes hatótávolságú meditációs zenét, nem tudtam, hogy jó dolgomban sopánkodok. A műsor második felét kitevő szirupáradat ugyanis csak most következett – az egyetlen üdítő kivételt Kostiainen Sons of Jacob című, leginkább Rautawaara hangzásvilágához kapcsolható kompozíciója jelentette, bár tartok tőle, hogy a mű inkább környezete miatt értékelődött fel a szememben. A program ezután szinte követhetetlenné vált, nem csak a kiadott műsortól való eltérések révén, hanem az egymásba mosódó, jellegzetesen jellegtelen slágerek miatt is. A keresztény tematika mindvégig megmaradt, jöttek az obligát spirituálék (Ain’t that Good News, Down by the Riverside) és a könnyfakasztó andalgások, úgy is, mint Love is the Answer és He’s Got the Whole World in His Hands. (Ha valakinek most nem ugrana be ez a hangzáskép, gondoljon csak a We are the world-re, még aránylag jól fog járni.) Lélektani hadviselésből kitűnőre vizsgáztak a szerzők és a feldolgozók: a megfelelő helyekre telepített késleltetések, moll-szubdominánsok, aránytalanul kiszélesített zárlatok, hatásos koronák milliókat hoztak már a filmzene- és papírzsebkendő-forgalmazók konyhájára. Az eszköztár azonban nem merült ki ennyivel. Assisi Szent Ferenc Tégy engem békéd eszközévé kezdetű imádságát a teljes kórus a siketnéma ábécére emlékeztető jelekkel kísérte végig, ami ugyan kifejezetten esztétikus látvány volt, de a fenti eszközökkel operáló zenével kombinálva annyira nem illett a szöveg tökéletes egyszerűségéhez, hogy a három összetevő közül kettőtől folyamatosan el kellett vonatkoztatnom ahhoz, hogy valamennyi élvezetet találjak a produkcióban.

Azt hiszem, a kórushangverseny fogalma és főleg célja egyszerűen mást jelent a Santo Tomas Singersnek, mint – általában – nekünk: talán egyfajta missziós szolgálatnak tekintik ezt a turnét, ami egy katolikus egyetem énekkara esetében érthető gondolat. Más kérdés, milyen minőségű művekkel szeretnék megérinteni a közönséget. De nemzetközi sikereiket igazoló díjaikon, helyezéseiken végignézve miért is éreznék szükségét, hogy – honlapjuk tanúsága szerint – hat darabból álló „klasszikus” repertoárjukat bővítsék? Lehet, hogy ez az egész fanyalgás csak valami magyar kórusöntudattal súlyosbított (európai) sznobizmusból fakad? Mindenesetre most különösen jó visszagondolni az EuFónia 2004-re. Aki nem hiszi, járjon utána itt, a Fidelion.

(Santo Tomas Singers (Fülöp-szigetek), Szent Anna templom, 2004. május 5.)