Szilárda

Liszt és Ligeti dialógusa

2004.05.07. 00:00

Programkereső

„A művészetben egy legyőzött nehézség, már szépség” – ez a régi mondás lehetne a mottója Csalog Gábor új lemezének, melyen felváltva játszik Liszt- és Ligeti-etűdöket, a 19. századi és 20. századi zongorairodalom hírhedten nehéz műveit, olyan műveket, melyek egyetlen zeneszerzői ötletből kiindulva jutnak el a kifejezés és az eljátszhatóság határáig. Olykor azon is túl.
589ebaff-f957-4ab7-af1b-b16ce6dcc7f0

Kompozíciós etűdök is tehát, a legnemesebb értelemben vett zeneszerzői gyakorlatok, két, a zenéhez alapvetően másképp közelítő zeneszerző tollából. Ahogy Csalog Gábor kitűnő mini-esszéjében írja a kísérőfüzetben, míg Ligeti – saját bevallása szerint – tökéletlen zongoratechnikáját kívánta e darabokkal „professzionizmussá transzformálni”, Liszt épp az ellenkező utat járta be: először volt zongoravirtuóz, s később vált jelentős zeneszerzővé. Természetesen Ligeti számára sem idegen terep a zongora, s a hangszerrel való fizikai kontaktus alapvető szerepet játszott a komponálás során.

„A billentyűzetre teszem a tíz ujjamat, és zenét képzelek el – írja Ligeti. – A billentyűk lenyomásával ujjaim lemásolják ezt a mentális képzetet, ám ez a másolat rendkívül pontatlan: visszacsatolás jön létre az ötlet és a mozgató izmok által végrehajtott kivitelezés között. Ez a visszacsatolási hurok sokszor ismétli önmagát, s közben ideiglenes vázlatokkal gazdagodik: egy malomkerék kezd el forogni a belső hallásom, az ujjaim, és a lejegyzés között. Az eredmény végül teljesen másképp hangzik, mint a kezdeti elgondolás: kezem anatómiai valósága és a zongora billentyűzetének felépítése átalakítja a képzeletemben lévő konstrukciókat.”

Ugyanakkor a zongorázásáról híres Liszt sok egyéb művéhez hasonlóan az etűdöket is akkor dolgozta át, s amennyire ez nála elképzelhető, öntötte végleges formába, amikor visszavonult a koncertélettől, s a zongora „csupán” mint a zeneszerzés segédeszköze játszott szerepet az életében. Ezekben az etűdökben a 40 éves Liszt emlékezik az etűdök első verzióját komponáló 13 éves Lisztre, a virtuózok fejedelme a csodagyerekre. Arra a csodagyerekre, majd ifjú titánra, akinek Paganini hegedűjátéka által megbokrosodott zongorázása életre hívta ezeket a kor számára megdöbbentően nehéz darabokat, melyekről Schumann a következőt írja lapja hasábjain: „Igazi vihar- és rettenet-etűdök, az egész világon legfeljebb ha tíz-tizenkét zongorista tudja őket eljátszani”.

S ha valami összekapcsolja Liszt etűdjeit a Ligeti-etűdökkel, akkor az ebben a Schumann-mondatban található: a vihar, a rettenet és a lejátszhatatlanság. Alan Walker írja nagyszerű Liszt-monográfiájában, hogy „a Transzcendens etűdök legnagyobb ellensége paradox módon nem az a zongorista, akinek olyan rossz a technikája, hogy el se tudja játszani őket, hanem az, akinek a technikája éppen csak elég arra, hogy eljátssza őket. Az előbbi nyomban szembesül a valósággal: képtelen rá. Az utóbbi ellenben bátran megharcol velük, de szörnyű csatateret hagy maga után, melyen zongora és zongorista egyaránt elvérzett a kézitusában. Az ilyen zongorista rossz hírbe hozza a Transzcendens etűdöket. Azt a benyomást kelti, mintha Liszt túlságosan sokat követelne a zongorától, mikor pedig csak a zongoristától kíván túlságosan sokat.” Pusztán azt kívánja Liszt – ahogy később Ligeti is –, hogy a zongorista önmagán lépjen túl: itt már nem virtuozitásról van szó, hanem a határok átlépéséről, belépésről abba a világba, ahol nincsenek anatómiai kötöttségek és gravitációs törvények, ahol zongora és zongorista eggyé válik, és együtt oldódnak fel egy új, addig nem hallott minőségben. És ez kelt valódi rettenetet a hallgatóban, nem pedig a 2. Transzcendens etűd vagy az Ördöglétra címet viselő Ligeti-darab karaktere.

Noha hosszan lehetne sorolni a válogatás erényeit, a két etűd-sorozat egymással való megfeleléseit, a lenyűgözően végiggondolt koncepció által megvilágított kapcsolódási pontokat, a lemez mégsem ettől lesz az utóbbi idők egyik legizgalmasabb és legfelkavaróbb lemeze, hanem a zenében való tökéletes feloldódás nyújtotta élménytől. A felvételt hallgatva két látszólag különböző, mégis hasonlóan gondolkodó zeneszerző transzcendens dialógusába tekinthetünk bele, s ebben a dialógusban Csalog Gábor nem vesz részt. Az ő szerepe arra szorítkozott, hogy összehozzon két embert, akikről nem gondoltuk volna, hogy megférnek egymással. Megszervezte a találkozót, és a háttérbe húzódott, hogy arra figyelhessünk, amire valójában érdemes: a beszélgetésükre.

(Transzcendens etűdök – Liszt, Ligeti; Csalog Gábor (zongora); 2004 BMC CD 095)