Valér

Dalok a konyhából

2004.05.15. 00:00

Programkereső

Azt hihetnénk, hogy könnyű helyzetben van a Belcanto vendéglő. Nemcsak azért, mert az Operaház tövében van, nagyon szem előtt, ráadásul egy szálloda szomszédságában, hanem azért is, mert tulajdonosai nagyon jó érzékkel kihasználták a helyszínből adódó lehetőséget, és csináltak vendéglőjükből egy amolyan városi látványosságot.

A Belcantóban nemcsak élőzene szól, jórészt klasszikus repertoárral, de esténként különböző rendű és rangú operaénekesek is a vacsoravendégek elé lépnek, és akinek még ez sem elég, az meghallgathatja a vendégek elé masírozó pincérek kórusát.

Ennyi pikantéria mellett ugyan mit kell tudnia a konyhának? Nem sokat, gondolhatnánk. Aztán amikor az ember beül vacsorázni a Belcantóba, gyorsan kiderül, hogy valójában a zene csak pillanatokra tereli el a figyelmet az ételekről. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, ez fordítva is igaz, az ételek csak pillanatokra terelik el a figyelmet a zenéről.

A Belcanto tehát magasra állította a mércét. Két fronton kell meggyőznie vendégeit saját nagyszerűségéről. A vendég pedig csak kapkodja a fejét: rág és fülel. Az mindenesetre első pillanatban világos, hogy a klasszikus zene ötlete működik. Már a bejáratnál minden vendég cinkos-mosolygós arcot vág, és előre fogadalmat tesz, hogy jól fogja érezni magát. Pulóveres turistanők és öltönyös üzletemberek lépnek be elragadtatott arccal a kellemes, szalonhomályban tartott helyiségbe. Szól a zene, elegánsak a pincérek, a pultnál estélyibe öltözött díva várakozik fellépésre, és ha a székek kényelmesebbek lennének, azt is lehetne gondolni, hogy egy kifogástalan este vár mindenkire. A székek azonban visszarántanak a realitásba: ronda, olcsó, szűk és merev fémtonettekben feszengjük végig a zenés vacsorát, és hiába a damaszt asztalkendő és a precíz pincéri figyelem, nem tudunk nem gondolni a tulajdonosi érzéketlenségre.

Mindezeken túl a Belcanto kellemesnek mondható, középkategóriájú magyar vendéglő: se nem nagyon jó, se nem nagyon rossz, de leginkább figyelemreméltóan drága. El lehet jönni ide tízévenként egyszer, de legfőképpen az benne a jó, hogy van. És tisztességes, kissé felszínes konyhájával még egy jó ideig lesz is. Mert hiába csuklik el csúnyán a magas hangnál az énekesnő hangja, és hiába veri lelketlenül hangszerét a zongorista, emlékezni azért mégis az ételekre fogunk. És ugyan ettünk már sokkal jobbat, mint a Belcantóban, de az is igaz, hogy sokkal rosszabbat is. Például a fűszeres gombaleves figyelemre méltóan savanykás és dús, és ha a bélszíngulyásban a hús nem lenne annyira rágós, akkor egészen jó lenne. A levesek előtti hideg ízelítő sem hoz szégyent a konyhára, bár nagyon sok hibalehetőséget nem jelent, mivel sem a sonka, sem a lazac nem a Belcanto érdeme. A vadpástétom azonban minden valószínűség szerint itt készül, és becsületére válhat a helynek.

Vacsoránk végig ebben a kellemes óvatosságban zajlik. Jó a zöldségpuding, de már nem jó rajta a paradicsomszósz, finom az áfonyás gomba a grillezett csirkemellen, de a csirkemell már meglepően vaskos és drabális, a mellé adott héjában sült krumpli pedig teljes kudarc, a sertésfilé almás rösztivel sem változtat semmit a képen: elfogadható, de mély nyomot nem hagy bennünk, és csak mélyíti a konyhából áradó ábrándos figyelmetlenséget.

Szól a zene, apró hibákkal, de mégiscsak szépen szól a hegedű, epret eszünk vaníliafagylalttal, egyre csak jönnek az előre boldog vendégek, és az estélyis díva is elfelejtette már a korábbi fiaskót. Ilyen ma nálunk egy kerek este.

Konyha: hamiskás

Kiszolgálás: kitartott hang