Szilárda

Rejtett remekmű

2004.05.22. 00:00

Programkereső

Dvořák Stabat Matere alulértékelt remekmű. Esetleg: Dvořák Stabat Matere túlírt, unalmas, középszerű későromantikus mű. Mindez csak előadás kérdése.

A MÁV Szimfonikusok évadzáró koncertjén sajnos a darab utóbbi arca mutatkozott meg. Holott sok minden adva volt egy ennél lényegesen jobb előadáshoz: mindenekelőtt a Nemzeti Énekkar, mely megérdemli az „előadás hőse” címet. Gál Tamás, aki legutóbb amolyan micimackósan, Kovács János név alatt dirigálta a zenekart, most nem csak saját nevén lépett fel, hanem az is kiderült, milyen jók karvezetői adottságai. Ám amilyen szép mozdulatokkal, kedvvel rajzolta az énekkari szólamokat, annyira árnyalatlannak tűnt zenekari vezénylése: alapvetően nagy, széles, látványos mozdulatokkal dirigált, ritkán fordulva egy-egy szólamhoz. Direkt figyeltem az egyébként kiemelendő csellószólamot: fél óra is eltelt, mire rájuk nézett, holott a cselló Dvořáknál mindig az egyik legfontosabb hangszer.

edcc66aa-8551-4661-98c7-299d014035e8

Régen rossz, mikor egy produkcióban ki kell emelni egy-egy közreműködőt, egy-egy szólamot – olyan ez, mint mikor egy lányról azt mondjuk: szép a lábujja. Vagy kedves a pofikája. Nem lényegtelen elemek, de jobb, ha az egészről (lányról, hangversenyről) mondhatunk kedvező véleményt. Ebből az alkalomból a csellószólam mellett hadd említsem meg az előadás egyetlen méltó szólistáját, az alt szerepet nagy átéléssel, szép, erős, telt hangon megszólaltató Németh Juditot. A többiekről rosszat vagy semmit – inkább maradjunk az előbbinél: a szoprán (Somogyi Eszter) C fölött meghalt, de ő legalább tisztán énekelt; hangjának fátyolossága, az indítások necces volta talán betudható pillanatnyi rossz hangi állapotnak, talán megfázásnak-allergiának. A basszus (Rácz István) elsősorban hangos volt, zengett, mint a bádoghordó – ami egy-egy tételnél elment ugyan, máskor azonban zavaró volt árnyalatlan éneklése, és intonációja se volt száz százalékos. A „Fac, ut ardeat cor meus” tételben egyszer sem sikerült együtt továbblépnie a kürtökkel – ebben persze a fúvósok és a karmester is ludas. A tenor (Molnár András) viszont egész egyszerűen hamis, bántóan hamis volt, nem is értem, hogy lehet így énekelni. A legparodisztikusabb a „Fac me vere, tecum plere”-tétel volt, ahol a kórus tenorszólama többször is megismétli a szólót – ez most úgy szólt, mint mikor a tanár kijavítja a nebulót: nézd, így kell ezt énekelni.

Az előadás egésze elsősorban mégsem ettől volt gyenge. Dvořák zenéjének ugyanis a lényege nem jött át: a súlyosságában is könnyed, szomorúságában is játékos karakter. Dvořák sokszor tömbszerűen, egyfajta „mottóval” indítja a tételeket, a zene áradata lassan indul meg. Amikor azonban túljutunk a bevezetéseken, mindig nagyon gazdag ellenszólamokban, amit rendszerint a fúvóskar osztinátója, szinkópás kísérete, ellenpontja realizál. Most szinte minden tétel megmaradt tömbszerűnek, elveszett, rejtve maradt a belső játék – ettől aztán Dvořák gyakran meglepő harmóniai váltásai sem jöttek át, egy-egy kórustételtől (pl. Tui nati vulnerati) eltekintve. Gál Tamás jobbára lassú tempókat vett, a mű végi fúga azonban igencsak rohanósra sikeredett, s itt a fúvóstömb jócskán túlharsogta a kórust is, ami egy fúgánál mondjuk zavaró. A mű tetőpontján, az a capella „Quando corpus morietur”-versszakban aztán a karmester érthetetlenül belefékezett, ettől már itt elkezdett leülni a kissé valóban (megintcsak Dvořákra jellemző módon) túlírt befejezés ahelyett, hogy elérte volna a „paradisi gloriát”. A katarzis elmaradt.

Nagy kár, mert nem tudom, a pesti közönség mikor hallhatja újra e remekművet, melyből oly sokan merítettek ihletet. Maradnak hát a lemezfelvételek: Kertész, Kubelik, de mindenek előtt Vaclav Talich előadásai, melyekben nem csak egy-egy szólamot lehet kiemelni, s melyek végén se Dvořákon, se az előadókon nem kérhetjük számon azt, ami a csütörtöki hangversenyből hiányzott.

(2004. május 20. 19:30; A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje; Dvořak: Stabat Mater; km.: Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás), Somogyi Eszter (szoprán), Németh Judit (alt), Molnár András (tenor), Rácz István (basszus); vez.: Gál Tamás)