Valér

Ötvenkettő

2004.06.03. 00:00

Programkereső

Az ember nyugtatja a benne élő elméletgyártót, nehogy túlzott jelentőséget tulajdonítson a véletlennek. Mert nagy a csábítás. Az, hogy Kocsis Zoltán a hagyományos születésnapi koncertjén önmaga helyett a hegedűs Kelemen Barnabást állította a középpontba, akár jelenthet is valamit.

Például azt, hogy úton van a hegedűsök új nemzedéke. Ahogyan harmincöt éve a Kadosa-növendékek megjelentek a magyar zenei életben, egy csoport zongorista, akik nemcsak zenélni tudtak, de vették a fáradságot, és elsajátították a zongorázás technikáját is, úgy jönnek most a hegedűsök: Kelemen Barnabás mellett Lendvay József, Szalai Antal, Baráti Kristóf. Ezek a fiúk ma éppen olyanok, mint Kocsisék voltak. Nemcsak lelkük van, nemcsak zenélni akarnak, csupa nagybetűvel, hanem bemennek a szobába, magukra zárják az ajtót, és gyakorolnak órákon át. Úgy jönnek onnét ki, hogy amit kell, azt el tudják játszani, és amit érdemes, azt megtanulják a hegedű irodalmából.

Ez is egy elmélet. De valószínűleg fontosabb faktor az idő. Januárban volt utoljára Kocsis-szólóest Budapesten. Azóta próbák, turnék, koncertek. Mikor lett volna ideje egy új programot megtanulni? Viszont egy szonátaest, ahol nem illetlenség kottából játszani, és már játszott darabok is vannak a műsoron, kényelmesebben belefér. Márpedig Dvorák Szonatinája a tavalyi tiszadobi zongoraünnepen is műsoron volt, ugyanígy Kelemen Barnabással, Debussy szonátáját pedig Fenyves Loránddal játszotta Kocsis, talán másfél évtizede. A nyári hangversenyhez képest mintha most kiegyenlítettebb lenne a hangzás, a zongora fedele ugyan nyitva van, viszont tompítottak a hangján. Kocsis kísérőként erőteljes, de nem agresszív, és pontosan érzi, mikor kell vezetni, mikor alkalmazkodni. Tulajdonképpen ezzel a játékkal telik el a hangverseny első része. Az ember nem a művekre figyel, hanem arra, hogy ezek ketten mennyire jól érzik magukat a pódiumon, mennyire bele tudnak feledkezni a közös muzsikálásba. Beethoven A-dúr szonátájának így is marad egy kis bemelegítés-jellege, amiért kár, egyszer ugyanitt, a Kongresszusi Központban Gidon Kremer és Martha Argerich ráadásként játszotta el a mű első tételét, akkor szenzáció lett belőle, mindenki azt kérdezgette a ruhatárban, mi volt ez a mulatságos darab. Most meg az, ami, a nagy Beethoven egy korai munkája, Salierinek ajánlva.

Brahms A-dúr szonátája a közös játék szempontjából a hangverseny egyik csúcspontja, az ember látja, hogy mennyire figyel egymásra a két muzsikus, ha te halk vagy, én megyek veled, ha lassítasz, én is átveszem a tempódat. És van jó néhány pillanat, amikor csak látni a harmadik sorból, hogy történt közben valami, de nem hallom, csak azt, hogy minden rendben és összhangban megy.

A koncert második része kicsit eltér ettől, mert azt érezni, hogy az egésznek van vonala, szépen megy fölfelé. Dvorákkal kezdenek, négytételes, vidám darab Amerikából, az első tétel elején meg lehet sejteni azt a dalt, amit Foxi Maxi „Ó, te drága Klementina” kezdettel énekelt, a harmadikban pedig a westernfilmek hegedűhangja szólal meg. A lassú tételben olyan súlylyal játszik Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás, ami abban a pillanatban túlzottnak tűnik, ennyire nem mély a darab. De az a muzsikálás is érvényes a hangverseny egésze szempontjából, mert Dvorákot Debussy követi.

Debussyt pedig Bartók. Kelemen Barnabás nagy pillanatai. Egyszerre hallható játékából a természetes zeneiség, a súlyos, sötétpiros vérű ösztönösség és a kifinomultság. A születésnapi Kocsis-koncertből Kelemen-koncert lesz, de jól van így: ne mondja senki, hogy a klasszikus zenének nincsen jövője. Mert van.