Etelka, Aletta

Testvérek között

2004.06.04. 00:00

Programkereső

A jó kritikus szereti írását lehetőleg egy gondolatra, egy vezérmotívumra felfűzni, ezért akár már napokkal a koncert előtt azon töpreng, mi az a vezérlő elv, ami egymás mellé rendezi a műsoron szereplő darabokat. Életrajzi adatok után kutat, esetleg a művek közös ihlető forrását keresi, titkos belső összefüggéseket sejt… – Bevallom, nem sikerült ilyesféle vezérlő elvet találnom Dorota Anderszewska és Piotr Anderszewski június 3-i kamaraestjének műsorában.

Három hegedű–zongora szám, Dvořák G-dúr szonatinája, Szymanowski Nárcisz című darabja és Beethoven Tavaszi szonátája közé egy-egy szólóhegedűre és szólózongorára írt mű, Prokofjev Szonátája, illetve Szymanowski Métopes című ciklusa ékelődött be. Ha mégis valami összefüggést kellene találni e művek közt, az az lehetne, hogy – a Beethoven-szonátát leszámítva – ritkán játszott darabokról van szó – és ez már önmagában dicséri a műsorválasztást.

A jó kritikus ezen kívül mindig tájékozott – vagy legalábbis előre tájékozódik a művészekről, művekről. Így elvárásai, mi több, előítéletei alakulhatnak ki és akár teljesen kiküszöbölheti a zenei élmény spontaneitásának a lehetőségét is. Szerencsére nekem ez sem sikerült teljesen, ugyanis az előre kiadott műsor szerint Bach h-moll partitáját játszotta volna Piotr Anderszewski, ehelyett azonban az általam még nem hallott Szymanowski-mű hangzott el. Azt is be kell vallanom, hogy az előadókkal szemben viszont voltak előzetes elvárásaim. Piotr Anderszewskit legutóbbi zeneakadémiai koncertjén hallottam és őszintén lenyűgözött (elsősorban a Bach-) játéka. Húgát, a hegedűs Dorota Anderszewskát nem ismertem, de arra számítottam, ő amolyan „árukapcsolásként” érkezik együtt a bátyjával; azt, hogy nem lehet mindkét testvér egyformán zseniális. Azt hiszem, ez utóbbi beigazolódott: Anderszewska ugyan jó hegedűs, csak éppen ha ketten játszanak, akkor nem rá figyel az ember…

Dvořák Szonatinájának kicsinyítő képzős címadása a mű alapvetően derűs, könnyed hangvételére és viszonylagos technikai egyszerűségére utal. Ennek az az oka, hogy a zeneszerző századik opuszát tizenéves fiának és lányának ajánlotta. Dorota és Piotr teljes testvéri összhangban játszotta a mutatós darabot, amely előadásukban számomra jelentősebb kompozíciónak tűnt, mint amit a címe sejtetni engedne. Érdekesség, hogy a zárótételben az Újvilág szimfónia egyik témájának közeli rokona is feltűnik – mindkét mű 1893-ban keletkezett.

A szünet előtt hangzott el Prokofjev kései, 1947-ben írt Szólószonátája hegedűre. Úgy vélem, igazán nem az előadás számlájára írandó, hogy reménytelenül szürkének éreztem a darabot. Dorota Anderszewska – a kisebb intonációs hibák ellenére – imponáló, magabiztos, sőt érezhetően személyes interpretációja sem tudott meggyőzni arról, hogy igazságtalanul elfeledett darabról lenne szó.

28927979-8673-4e22-a461-9c3d651c2a99

A zárószám, Beethoven F-dúr szonátájának (op. 24) előadásával már kevésbé voltam kibékülve. Itt bántóbbnak tűnt a hegedű néhány hamis hangja, és a hangzásarányok sem voltak mindig ideálisak. Az első tétel melléktémáját megelőző zongorafutam úgy dübörgött, hogy mindannyiszor szinte „kiugrott” a darab és a műfaj megszabta keretekből, néhol pedig a kíséretet játszó hegedűszólam volt túl sok, túl szólisztikus a zongora törékeny jobbkéz-szólamával szemben. (Anderszewska játékát egyébként szinte mindvégig a nagyon magvas, dús hangú hegedülés jellemezte.) Azt is el kell ismerni persze, hogy az Olasz Kultúrintézet nagyterme – ahol zenekari koncertet már többször hallottam – a kamarázáshoz sajnos túl visszhangos.

Az este legérdekesebb produkciója számomra a két Szymanowski-mű volt. A Magyarországon sajnálatosan kevéssé ismert Karol Szymanowski – Bartók, Kodály, Sztravinszkij kortársa – 1882-ben született a mai Ukrajna területén és többek közt Varsóban tanult. A lengyel zene ismerői úgy tartják, az ő munkássága alapozta meg a huszadik századi lengyel zeneszerzés világhírnevét. Mind a hegedűre és zongorára írt Nárcisz című darab (a Mythes című sorozat második tagja), mind a zongorára komponált háromtételes – és szintén a görög mitológia figuráira utaló – ciklus, a Métopes 1915-ben keletkezett. Az előbbit egyfajta későromantikus túlzsúfoltság jellemzi, az utóbbi inkább impresszionista színekkel dolgozik, helyenként egészen Ravelre emlékeztetően. Utólag nem is bántam már, hogy nem Bachot, hanem Szymanowski művét játszotta Anderszewski. Irreális hangszínek egész skáláját tudja kicsalni hangszeréből, helyenként például mintha hárfa- vagy cselesztahangot véltem volna hallani. Leheletfinom pianissimók lebegtek a térben, máskor egy tánc elmosódó körvonalai jelentek meg, hogy aztán megint átadják helyüket az éteri zsongásnak. – A zene volt bódító, nem (csak) a szünetben elfogyasztott pohár bor…

(Olasz Kultúrintézet, 2004. június 3., Piotr Anderszewski (zongora) és Dorota Anderszewska (hegedű) koncertje. Dvořák: G-dúr szonatina, op. 100; Szymanowski: Narcisse; Prokofjev: Szonáta szólóhegedűre, op. 115; Szymanowski: Métopes; Beethoven: F-dúr „Tavaszi” szonáta, op. 24)