Szilárda

Anderszewska és Anderszewski

2004.06.07. 00:00

Programkereső

Intim kamarazene szólt az Olasz Intézet nagytermében a minap, június 3-án. A pódium hátterében egy dekorációnak színvonalas, festményként–képként borzalmas neo-pasztorális reneszánsz-rokokó kompiláció szolgálta a komolyzene befogadásához illő hangulatot. A hatalmas terem csaknem teljesen megtelt. Kiderült, hogy az Institut Français és a Lengyel Kultúrintézet közös erőfeszítésével létrejött európai csatlakozós rendezvényen voltunk, a szünetben fogadással.

A hátsó sorokban helyet foglalóknak jutott a finom borokból. Jómagam inkább pódiumközeli helyet választottam, értelemszerűen baloldalit. Számításom nem vált be, a hegedűművésznő karcsú csípeje végig eltakarta előlem (egyik) kedvenc pianistám kezét. C’est la vie! – mondta a mellettem ülő, kulturált, tájékozott matróna, aki mostanában csak ingyenkoncertekre tud eljutni, s aki nem azonos azzal a nyolcvanéves hölggyel, aki a ruhatárnál azon méltatlankodott, hogy hiába koplalt a koncert délutánján: ha fogadásra hívták, miért nem jutott neki sütemény!!!

Volt egy különlegessége a koncert élményének, ketten muzsikáltak, de jelen volt egy harmadik személy is. Miért izgalmas a hölgy kiléte? Vele kezdődött a hangverseny, általa – bár éppen pillanatnyi távollétében. Bejöttek hárman, majd a feketepárduc jellegű asszonyka nyomban ki is szaladt. Állt elől várakozva, a hegedűjét kicsit görcsösen szorongató Anderszewska: szép volt, dekoratív, porcelánbaba mosollyal, finoman hullámzó gesztenyeszín fürtökkel – maga a megtestesült romantika. A zongoránál az immár világsztár báty, szerényebb, fiatalabb és karcsúbb, mint valaha. (Tavaly, a méregdrága jegyek ellenére is zsúfolt Zeneakadémia közönsége előtt adott szólóestet). Néhány várakozó perc után minden akcentus nélkül, magyarul szólalt meg: hiányzik még egy szék, arra várunk. S amikor végre útjára indult Dvorak Szonatinája, már mellette volt a karcsúlábú székét egyetlen pici ponton érintő kottalapzó nő: mint zsákmányra leső, tökéletes koncentrációban ugrásra kész ragadozó, s várta, hogy végre lapozhasson. Színházként, performanszként általa érdekesebbé vált az előadás, mint zenei élményként. Aztán hozzászoktunk intenzív jelenlétéhez, a hármas kommunikáció működéséhez, s a továbbiakban sikerült másra is figyelni.

A Dvorak-Szonatina, kicsinyítőképzős neve ellenére terjedelmes és tartalmas mű. Szokatlan interpretációt kaptunk: mintha minden dallamot, karaktert, újabb és újabb impulzust a zongora kínált volna – énekelt, tempót diktált, táncra buzdított. Amúgy hátulról, takarva, láthatatlanul. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hegedű körülfonta futamokkal, tartott hangokkal és fodrozóan finom menetekkel. Szó sem volt mézről, színről ebben a részvételben. Puszta kötelességszerű dekorativitás maradt a vonóshangszer feladata. Szerencsére a következő műsorszám mint darab várt felfedezésre, bár Szymanowski Mythes című sorozata – s annak is Narcisse tétele – állítólag „nem ismeretlen” a magyar hallgató számára.

2512b8a1-326f-48b4-8e39-9293d87bc527

Prokofjev szólószonátája volt az első rész zárószáma – hegedűn előadva. A bájos Dorota mint kecses váza, üvegből készült finom joghurtos-flakon működött: javarészt aludtej csordogált lassan, de biztosan a közönség felé, ám egy-egy pillanatra ez átváltozott tejszínes finomsággá, gyümölcsjoghurttá. Az első tétel után is kapott tapsot a művésznő, meg a darab végén is.

Szünet után Pjotr szólószáma következett, újabb Szymanowski, abból a fajtából, amit én egyáltalán nem ismerek. Métopes – ezt a címet viseli a sorozat. Tételről tételre meglepetés a számomra. Olyasféle hangzás, mint a fiatal Bartóké, amikor Debussy hatása alá került. Mintha Ravel volna, annak mediterrán kacérkodása, maga-mutogatása nélkül. Modern, mint Kodály, ha egy percre elfelejti küldetéstudatát s magyar gyökereit. Szóval egy ismeretlen, akivel jó találkozni. Szymanowski bemutatása remekül sikerült: rendkívüli produkció. Csak annyira virtuóz, amennyire kell, annyira „modern”, hogy ezzel sem hivalkodik.

A várva várt „desszert” a Tavaszi szonáta lett. Persze a pódiumon uralkodó erőviszonyok miatt egy, a Beethoven korában már idejétmúlt archaizálásnak számító modell működött: zongoraszonáta, hegedű kísérettel. Ám a kamarazenélés ilyen kereti között ez nem tűnt zavarónak. Kottalapozónk (szépsége és) mozdulatai beilleszkedtek a házmuzsikálás összképébe. Végtére is Beethoven mondatai a hegedűn sem hatottak idegenszerűen, Pjotr Anderszewski pedig nagy nyugalmat és szeretetet generáló figyelemmel vezette révbe a produkciót.

Sajnos a Kreisler-féle ráadások minden ritmika nélkül, ismét csak aludttej fehérségével hatottak, ám a nézősereg szívvel-lélekkel bevonódva tapsolt. A kijáratnál már nem voltak ott az elején oly vidáman csipogtató biztonság őrök és berendezések. Kabáttal a vállunkon, szabadon, felszabadult hangulatban távoztunk. Fülünkben a Tavaszi szonáta emlékével léptünk ki a koranyári, felhőszakadás utáni európai estébe, Budapesten.