Pandora, Gabriella

Bach, a romantikus istenség

2004.06.10. 00:00

Programkereső

Hadd szögezzem le mindjárt az elején, hogy nagyszerű volt a kedd esti koncert a Deák-téri „Bach-templomban”, hozzá kell tennem azonban rögtön azt is, hogy egyetlen hangjával nem értettem egyet. Szalai Antal, az új hegedűs-generáció egyik legtehetségesebb tagja Bach g-moll szólószonátáját, valamint E-dúr és d-moll partitáját játszotta – gyönyörűen és teljes mértékben fittyet hányva arra, ami a Bach-interpretációban az elmúlt 30-40 évben történt.
70c9e5ff-6f2c-421d-ac63-6a213c2a8e43

Persze senki sem kötelezhető arra, hogy nyomon kövesse a régizene-játék alakulását, és előadóként kamatoztassa azt a tudást, amivel Leonhardt, Harnoncourt, Gardiner (a sor tetszőlegesen folytatható) az elmúlt évtizedekben gazdagították az előadói hagyományt. Az is nyilvánvaló, hogy a történeti hitelesség megtermékenyítő – és eleve kudarcra ítélt – keresése önmagában még nem hoz létre jó előadást. A zenetörténeti tényekkel és a barokk kor előadói gyakorlatára vonatkozó adatokkal való személyes találkozás azonban nagy mértékben segíthet azon, hogy az ember közel kerüljön egy olyan emberileg felfoghatatlan nagyság emberségben utolérhetetlen zenéjéhez, mint amilyen Johann Sebastian Baché.

A szóló hegedű-partiták és szonáták még ebben a felfoghatatlanul gazdag életműben is a csodák csodái közé tartoznak, és itt nem azokra az elképesztő technikai nehézségekre gondolok, amelyek elé Bach állítja a szerencsétlen előadót: hogy az általában egyetlen szólammal dolgozó hegedűsnek itt négyszólamú fúgák komplex szövetét kell tisztán átlátnia és a húrokon lévő négy ujjával e négy húron megszólaltatnia. Arra a zenei gazdagságra gondolok, amivel mondjuk a g-moll szonáta expresszív nyitótételét megfogalmazza Bach, ahogy az E-dúr partita tánctételeinek sorozatából szerves egészet hoz létre, ahogy a d-moll partita hírhedt Chaccone-tételét, ezt a 64 (!) variációból álló monumentális struktúrát felépíti.

Aki tehát úgy dönt, hogy ezeket a műveket eljátssza, annak számára nem csak a hegedűjáték minden technikai problémáját kell könnyedén legyőznie, de a zenei kifejezés és képzelőerő teljes skáláját is birtokolnia kell. Nagy bátorságról – már-már vakmerőségről – tesz tehát tanúbizonyságot a 23 éves Szalai Antal, amikor Bach-szólóestre vállalkozik, és előadóművészi nagyságát bizonyítja, hogy nem vall kudarcot, még ha vállalkozásával kérdéseket és megoldatlan problémákat is hagy maga mögött. De inkább vállalkozzon valaki a lehetetlenre Bachhal, mint a könnyen elérhető, üresen csillogó sikerre Kreislerrel, Sarasate-tal vagy Paganinivel.

Szalai Antal hallatlan alázattal és odafigyeléssel nyúl Bachhoz, számára minden leírt hangjegy meghatározóan fontos, és előadásában számomra épp ez volt a leginkább zavaró. Merthogy Bachnak, a 18. század zeneszerzőjének – amennyire ez sejthető – nem vagy talán inkább nem úgy volt fontos minden hang, ahogy Szalai Antalnak. A hangoknak ugyanis funkciójuk van a zenében, egyesek jelentősebb szerepet játszanak a teljes formában, másoknak csak összekötő szerep jut, megint mások a nagy formában kisebb, de helyileg fontos szerepet kapnak, mondjuk az adott zenei frázis keretein belül.

Szalai játékából hiányzott ez a „szereposztás”, és ettől színtelenné vált a játéka, vagy ha színtelenné nem is – hiszen rendkívüli módon hegedül –, legalábbis egyszínűvé. Ebből a játékmódból, ami talán a Bachhal szembeni túlzott alázatból fakad, az következik, hogy a kevésbé fontos összemosódik az igazán jelentőssel, és ezáltal éppen a lényeg vész el. Mintha Szalai Antal számára, ahogy az interpretáció-történetben oly sok nagy előadó számára, Bach egy megközelíthetetlen istenség volna, akinek minden leírt betűje szent, s ezért minden gondolatát szó szerint kell venni. Pedig Bach – túl azon, hogy sokak, s így számomra is az egyetemes zenetörténet legnagyobb alakja – sokgyerekes családapa volt, tanár, orgonista, családfenntartó, karmester, koncertszervező, kántor s persze zeneszerző, aki szerette a jó rajnai bort, a vicceket, a családi együttléteket, és mint oly sokan ma is, rengeteget dolgozott, elképesztő munkabírással és energiával. Ami persze mindenkitől megkülönbözteti, az munkájának a minősége.

A zene mögött lévő ember hiányzott tehát nekem Szalai játékából, s bár közhelyszámba megy, hogy Bach zenéjében nem lelhető fel Bach, az ember, egyre kevésbé gondolom, hogy ez a közhely igaz lenne. A historikus előadások legfőbb hozadéka számomra, hogy emberivé tették ezt az isteni zenét; hogy életet leheltek az egyenletes tizenhatod-mozgásra épülő tételekbe; hogy felismerték: a végeláthatatlan bachi ívek ugyanúgy lélegeznek, mint az apró mozarti frázisok; hogy az elképesztő hangtömegekről megmutatták: ezek is átlátható, sőt olykor áttetsző struktúrák.

Hogy Szalai Antal játékában mindezek hiánya nem zavart, az valószínűleg nem csak annak tudható be, hogy a hegedűjátéka mögött megbúvó romantikus istenkép egy templom szakrális terében, egy 15 éve minden évben megrendezett, szinte kultikus esemény – a Bach-hét – keretein belül jelent meg. Hanem annak, hogy tökéletesen hegedül és őszintén hisz abban, amit csinál. Ettől lesz emberileg és művészileg hiteles a játéka, s innen nézve jelentéktelen kérdéssé válik a történeti hitelesség.

(2004. június 8. Deák téri evangélikus templom, 15. Budapesti Bach-hét: Szalai Antal hegedűestje. J. S. Bach: g-moll szonáta, BWV 1001, E-dúr partita, BWV 1006, d-moll partita, BWV 1004)