Luca, Ottilia

Gyöngyöző patak

2004.06.15. 00:00

Programkereső

Ha június, akkor Bach-hét a Deák téri Evangélikus Templomban. Még mindig. Szombat este a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok közreműködésével Gyöngyössy Zoltán játszott fuvolaversenyeket. Azazhogy Bach-versenyműveket fuvolán. A 1056-os, 1041-es, 1059-os, 1060-as és 1044-es jegyzékszámú darabok közül ugyanis csak a legutóbbi eredeti szólóhangszere a fuvola – a csembaló és a hegedű mellett.
c08c5fe8-7bb9-4c25-ab07-4a5fbdbbf33d

Bach zsenialitásának újabb bizonyítéka: nemigen találni olyan hangszert, amelyen darabjai rosszul szólnának (hozzátéve, hogy ütőgordonon, tökdudán és kongán még nem hallottam egyet sem). Krähling Dániel esperes a hangversenyközi igehirdetésben arról is beszélt, hogy Bach a maga korában régiesnek számító zenei eszközöket használt. És mégis – ezt már nem ő mondja, hanem én – alkotásai még napjaink könnyűzenei feldolgozásaiból is szinte csonkulás nélkül keverednek ki. Márpedig amelyik muzsika ezt túléli, az az örök életre is bátran nevezhet.

A muzsikusok játéka ebben a templomi környezetben nem előadás volt, hanem szolgálat az áhítat jegyében. A koncert elején elhangzó kérésnek azonban, hogy ne tapsoljunk, nem mindig volt könnyű eleget tenni. A virtuóz harmadik tételek után már lendült volna a kezem, és nem én voltam az egyetlen, aki alig tudta megállni, hogy kifejezésre ne juttassa csodálatát. „Bizonyos művek, így Bach passiói, Mozart Requiemje vagy Sosztakovics 15. vonósnégyese után egyszerűen tilos a taps. Be szép is volna, ha ilyenkor mindnyájan csendben felállnánk néhány másodpercre. Mi tapsolni való van az ilyen zenék után?” – teszi fel a költői kérdést Schiff András nemrég megjelent könyvében. A versenymű azonban, véleményem szerint nem ez a műfaj. Még akkor sem, ha Bach.

Nem mintha nem jelent volna meg a hangverseny folyamán szinte tapinthatóan a szakralitás, a transzcendencia. Pl. a BWV 1041-es a-moll versenymű második tételében. A lassú tétel annyira ihletett és átszellemült volt, hogy megállt a templomban a levegő. A szólistáé szerencsére nem, sőt! A leghalkabb és visszafogottabb dallamot is ívekbe foglalva Gyöngyössy Zoltán körlégzéssel kapcsolta egybe az összetartozókat. Hátborzongató érzés volt, ahogy a zárlatoknál, álzárlatoknál kihúzta néha a szőnyeget a lábunk alól. És ahogy pianóban is kristálytiszta, csengő és képzett maradt hangszerének hangja. Ez a tétel annyira érzékeny és elvarázsolt volt, hogy még a Kiskörúton elhúzó vijjogó mentőautó is a zene részének tűnt. Valahogy hozzátartozott. Ahogyan az élethez…

Aztán jött a zárótétel, a barokk varrógép, de a varázs nem tört meg. Csak bekapcsolódott valami nagyobb, általánosabb, földibb véráramba. Leszállt közénk: ecce homo. Az e-moll, BWV 1059-es darabból a harmadik tételt emelném ki: egy hegyi patak tisztaságával, de egy vízesés erejével különült el egymástól a fuvolaszólamban a „dallam” és a „kísérő figuráció”.

Az igehirdetés utáni a BWV 1060-as hegedű-fuvola kettősversenyben Juniki Spartacus volt Gyöngyössy Zoltán társa. Meglepően gyorsan indult az első tétel, aztán igazolta magát: egy lassabb tempóban nemigen lehetett volna ennyire sodró és élettel teli. Ismét a második tétel volt az, amikor azt éreztem: a templomban jelen van a Szentlélek. Gyöngyössy Zoltán egyetlen záróhangjában benne foglaltatott az alatta, azaz vele történő összes funkcióváltás, és érzelmi változás – a teljes Bach-oeuvre. Az utolsó darabban végre Dobozy Borbála is kapott játékteret, amellyel elegánsan és virtuózan élt. Somogyi Péter és Gyöngyössy Zoltán játékából pedig kiderült, hogy a rövid hang is hang, azt is képezni, szeretni kell. Illetve, hát érdemes. És pizzicatót játszani nem csak hegedűn, fuvolán is lehet.

A kettős-, illetve hármasversenyek döbbentettek csak rá: Gyöngyössy tulajdonképpen nem előad. Még csak nem is fuvolázik. Egyszerűen benne van a zenében. És az őbenne.