Etelka, Aletta

Erőteljes gyengédség

2004.06.16. 00:00

Programkereső

Schubert Winterreise című dalciklusa a klasszikus dalirodalom egyik legnehezebb, de legizgalmasabb énekelnivalója. A 24 dal Wilhelm Müller verseire íródott, s bár a versek nem alkotnak összefüggő szöveget, tematikailag mégis világosan összetartoznak, ugyanúgy, ahogy megzenésítésük. Müller nem a német költészet nagy alakja, magyarul pedig alig-alig olvasható. A szövegek olykor egész banális egyszerűséggel, közvetlenül fejezik ki a magány, az útkeresés, az elhagyatottság, a halálközeliség élményét, mely leggyakrabban a téli természet képeibe ágyazva (néhány lapát hó alatt) jelenik meg.
f2e2cf87-b65c-4c82-80e5-43059e000fa4

A költemények tele vannak kérdésekkel. Schubert zenéjének érzésem szerint egyik nagy újítása az, hogy a kérdéseket zeneileg megfogalmazza – és az említett egyszerűséget a schuberti természetesség, ez a dalszerűen áradó, időnként merészen modern zene közvetíti. Az előadók feladata tehát az, hogy ezt az érzelmileg nagyon őszinte, de korántsem egyszerű világot megteremtsék. Ehhez két szereplő kell: az énekes és a zongorista.

Bár igen gyakran jellegzetes kísérőzongorista a zongorakísérő (mindenekelőtt Gerald Moore, aki legalább három Fischer-Dieskau- és egy Hotter-felvétel zongoristája vagy Jörg Demus), nem kevésszer találhatunk köztük nagy zongoraművészeket is: Szvjatoszlav Richtert Peter Schreier és Fischer-Dieskau egy-egy felvételén, Benjamin Brittent Peter Pearsén (ez a kedvencem), és most Alfred Brendelt Matthias Goerne kísérőjeként.

Nem szeretnék általánosítani, ahány előadás, annyiféle felfogás – de van különbség a moore-i semleges zongorakísérés és a neves zongoristák hozzájárulása közt. A különbség nem értékbeli: Hotter vagy Fischer-Dieskau monó felvételét kihagyhatatlannak tartom, Moore miatt is. Másrészt akármilyen ragyogó legyen az énekes, egy rossz zongorakíséret tönkreteheti a produkciót (ld. Hampson-Sawallisch).

Megint más az, mikor a zongoraszólam külön is érdekes, és a Winterreise bőven ad lehetőséget megmutatni, mit gondol a zongorista (pl. Die Lindenbaum, Rückblick, Das Wirtshaus). És hogy Brendelnek mondandója van Schubertről, azt évtizedek óta tapasztaljuk. Zongorázása alapvetően egyszerű, mint a szonátákban vagy a kisebb zongoradarabokban; ám ez az egyszerűség jobban megvizsgálva nagyon színes. Sehol egy túlzás, egy kiugró hangsúly, Brendel finoman árnyal, de ha kell, igen határozott (pl. Gefrorne Tränen). És a hangképet is tudja árnyalni, a Täuschungban pl. egészen szárazan szól az amúgy szép hangú zongora.

Brendel tehát Goerne lemezének egyik értéke. A másik maga Goerne. Sűrűn vibrált baritonja a magasban sem válik élessé, az F fejhangon és támaszból egyaránt megvan (pl. Das Wirtshaus), sőt a Fisz is (Letzte Hoffnung). Már a Gute Nachtban tapasztalhatjuk: ez a hang egyszerre tud erős és gyengéd, féltő lenni, érzelmi skálája igen széles, de mentes az érzelgősségtől. A könnyed hajlítások (Gefrorne Tränen), a sóhajszerű fájdalom (Erstarrung), mely akár szinte „slágeresen” érzelmes is lehet (Die Lindenbaum), a „sehr leise” pianissimók (Auf dem Flusse) és az éles („stark”) forték szembenállása (Wasserflut, Rast), a pontos és világos hangsúlyozás (Irrlicht) inkább technikailag válnak Goerne dicséretére. Igazán azonban az tetszik, ahány karaktert képes megmutatni (csak a Frühlingstraumban legalább hármat). A reménytelenség, a személyesség, a szomorúság talán az Einsamkeitban a legszebb – ez a dal úgyis nagyon fontos: tizenkettedikként épp a ciklus felét zárja le (Schubert eredetileg abba is hagyta itt a művet, a másik tucat csak később íródott hozzá).

A második tizenkét dal talán jobban összefügg – vagy csak előadásukban? A kétszer tizenkettőn belül a négyszer hat dal is alciklust alkot, mégis világos, hogy a huszonnégy dal egy műegész (nem érintjük itt a versek és a zene szabadkőműves szimbolikáját – zárójelben erről csak annyit: lám, még a romantika esetében is milyen reménytelen a korhűség, mennyire nehéz mai világunkból „átlépni” a hermeneutikai körbe!). A második fele azonban még problematikusabb, még modernebb – gondoljunk a Die Krähe dalba rejtett kromatikájára vagy épp a Der Wegweiser végének monoton hangjaira, a Letzte Hoffnung töredékes voltára vagy a Der greise Kopf hangnemektől való menekülésére. Különösen Goerne pianói félelmetesek (a Das Wirtshausban szinte már túlzottan is), de a határozottságot, a szinte katonás keménységet is megkapjuk (Mut!), ha a darab úgy követeli.

A harmadik érték az, ahogy ez a két nagy művész együttműködik. Koncertfelvételről van szó, egy és negyed órát végigállni se csekélység, nemhogy végigénekelni, ekkora hang- és érzelmi terjedelemben pláne. De ennyire odafigyelve egymásra az első hangtól az utolsóig hibátlanul, stílusban és hangban egyaránt: ez nagy szó, erre csak a legnagyobbak képesek. Goernének van már egy Winterreise-felvétele 1997-ből (Hyperion); Brendelnek több is (pl. Fischer-Dieskauval, 1986-ból). Brendel számos énekessel, Goerne korához képest meglepően sok zongoristával dolgozott együtt – nem tudom, hogy e lemez egyszeri találkozásuk emléke-e, lesz-e folytatás, vagy ki-ki marad a maga útkeresésénél. Egy biztos: sok híres előadása van Schubert Téli utazásának, akad közte jópár nagyon szép – és ez a sor most egy újabb remek felvétellel gazdagodott.

(a szerző az EMI munkatársa)