Etelka, Aletta

Zene, iskola, példa

2004.06.17. 00:00

Programkereső

A soproni művészeti iskola új épületegyüttese Ahogy a soproni belváros, úgy a fölötte emelkedő Szent Mihály-domb is egészen különleges hely. Amolyan belső külvárosként, de még a városfalon innen, valaha szőlők, veteményeskertek és barokk kori kerti lakok váltogatták itt egymást – utóbbiak többségét még Vak Bottyán kurucainak állt módjukban felégetni.

Szeszélyesen kanyargó, hangulatos kis utcák és az összetapadó, minden megadatott hasznos négyzetdecimétert kihasználni igyekvő házak sora, amelyet a városmag felől terjedő felújítási hullámok láthatóan most kezdenek elérni. Építkezni persze egy ilyen sűrű és sűrű levegőjű környéken is sokféleképpen lehet – például rögtön szemet szúróan jól vagy rosszul. A rossz is lehet sokféle, hiszen félreértheti, mereven tagadhatja vagy egyszerűen csak agresszív nemtörődömséggel nyomhatja agyon a környezetét – de végül is ez ugyanaz, amikor bárhogyan, de nem érti a „hely szellemét”.

A volt jezsuita konviktus Patak utcai telkén álló új együttesen viszont éppen az ellenkezője látszik azonnal: azt a bizonyos lokálkolort nemcsak megőrizte, de felnagyítani, szinte megsokszorozni is képes volt, itt valami jelentős épület született.

De ez az első látásra nyilvánvaló jó is sokféle lehet. Némi hűvösebb arisztokratizmussal lehetett volna például trendi minimalista is, ami ugyan tudatosan provokál feszültséget szomszédságával, de előre látható, friss tökéletessége ilyenkor rendre győztesen kerül ki. A jó szerényebb, de üzembiztosabb változata, a több praktikum, ami csak látszólag hálás, mert a lehetséges funkciókat egyszerre könnyű és biztos kézzel összefogni sohasem egyszerű, hogy végül a használhatóság észrevétlenül kerekedjen felül a formákon.

Szóval ez mind-mind már jó lenne – de az új iskolaegyüttes soproni tervezői mégis egészen más utat választottak. Egy kívülről érkezett építész például biztosan egészen másfélét látott volna bele ebbe a lehetőségbe, mint a soproni illetőségű Farkas Mária, Józsa Ágota és Józsa Dávid. Ők nem egyszerűen megoldottak egy feladatot, nem valami zárt logika szerint előre jól kiszámítható, racionális véleményre jutottak, hanem beletettek apait-anyait, értelmet és érzelmet, nagyjából mindent, amit erről a szűkebben és tágabban vett helyről csak egy soproni tudhat ilyen áradó bőségben. Zeneiskolai stílben tartva, igazi örömzene ez: nemcsak összeillesztettek régit és újat, a szűk telekből nemcsak az ésszerű maximumot hozták ki, de többet, nemcsak egy újdonságában steril, friss teret hoztak létre, de tucatnyit más-más hangsúllyal és karakterrel, fölényesen elegáns részleteket és intim zugokat, amikből valami különlegesen, mert korszerűen és sopronian egyszerre zamatos tér állt össze. Ha egy új épület ilyen szerencsés csillagzat alatt születhet meg, természetesen sem a kényszerek, sem az apróbb hibák nem tűnnek fel. Adott volt például a majdnem 350 éves jezsuita konviktus épülete, ahová hajdan nemesi ifjak érkeztek bentlakásos tanulóként, történelmünknek megfelelően aztán lett ebből raktár, istálló, sőt még rosszabb is, kőkeretes ablakait befalazták, festett fagerendás mennyezetét lemeszelték, köveit, mestergerendáit félig elhordták. Újra pompázó, mai formájában viszont nemcsak a műemlékvédelem kötelező minimumát teljesítették ezzel, de klasszikus oldalfolyosós rendszerét a telek északi oldalán, vele párhuzamosan emelt két új, oktatási épület is ismétli.

A művészeti iskola fedőnév ma néptánccal kibővítve lényegében az ország legrégebbi zeneiskoláját takarja, ahol az akusztikára is kiemelten kell figyelni, miközben terembeosztása eltér a szokásos iskolákétól: nagy osztálytermek helyett itt sokkal több és kisebb próbaszoba nyílik a folyosókról, ahol a hangszeres órákon ül vagy áll tanár és egy vagy néhány növendéke. A régi épület jellegénél fogva a tömb legreprezentatívabb szárnya, ide összpontosították az elméleti tárgyakat, ide került a táncosok próbaterme és a zeneterem is – foghíjasan fagerendás mennyezete nemcsak a szemnek és a jobb akusztikának kedvez, a fapác szagával egy újabb érzékszerv számára teszi a tér élményét még intenzívebbé – ráadásul sokkal hűvösebb is, ami az új szárnyakról már nem mondható el. Ezek aszimmetrikus U alakban egy kisebb udvart fognak közre (újabb intim tér, bár itt a használhatóság kárára, mert az udvarra nyitható ajtókat, ablakokat egy mindig próbáktól hangos zeneiskolában így nemigen nyithatják ki), és egyben a környék jellegzetes, hosszan benyúló, szűk udvarait teremti itt újra. A két utca felől is megközelíthető tömb egyébként sűrű beépítése ellenére sem tűnik zsúfoltnak, az új és régi mindig kényes összekötését megoldó lifttorony és a zárt függőhíd pedig az iskola talán legkarakteresebb és hangsúlyosabb pontjává vált.

Felszabadultság, sokszínűség és a helyi hangulatok speciális zamata – az igazán jó épületek szinte magától értetődően tűnnek természetesnek, mintha ez soha nem is lehetne másképp.

Torma Tamás
az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja