Etelka, Aletta

Szűkített terc és közösség

2004.06.19. 00:00

Programkereső

A 15. Bach-hét záró koncertjén a 100 éves Lutheránia Énekkar és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok Bach h-moll miséjét adták elő Kamp Salamon irányításával. Ez a sok szempontból rejtélyes mű, a protestáns kántor tollából származó katolikus mise, mely messze túlnövi a mindennapos liturgia kereteit, Bach utolsó befejezett művének tekinthető. Bár nem is egyetlen mű ez: szinte mindegyik tétele korábban komponált tételek átdolgozása, az egész tehát egyfajta összeállítás az életműből, profánul azt mondhatnám, hogy a szerző által összehozott „best of” válogatás.
84a51e70-1fe9-47fa-8de7-1b49218664fa

Az 1740-es évek közepén, halála előtt néhány évvel Bach elővette a szász választófejedelemnek 1733-ban komponált Kyriét és Gloriát, egy 1724-ből származó Sanctus-megzenésítést, hogy a hiányzó tételeket korábbi kantátákból pótolja, illetve néhány új tételt írjon hozzá, s így maga is bekerüljön a zenetörténet egyik legfontosabb fejezetébe, a nagy mise-komponisták sorába. Az a hihetetlenül aprólékos munka, amellyel Bach a korábban megírt különálló zenéit most szerves egésszé kovácsolja, különösen akkor megdöbbentő, ha látjuk, hogy a mindig pragmatikus szellemben dolgozó Bach számára egyértelmű volt: a h-moll misét nem fogja tudni előadni. S valószínűleg nem is ez volt a célja. Ahogy korábban az Invenciókkal, a Wohltemperiertes Klavier két kötetével, a billentyűs partitákkal vagy a Fúga művészetével egy-egy zenei, előadói problémakör enciklopédikus bemutatását célozta meg, a h-moll mise azt mutatja meg, hogy miként alkalmazható a kórus a legkülönfélébb formákban és drámai szituációkban. Mert Bach számára még a miseszöveg is drámai szövegkönyvként funkcionál, a szenvedésről, az üdvözülésről, az emberi bűnről, az isteni megváltásról szóló részek, mint Bach zenéjében mindig, életre kelnek.

Kamp Salamon interpretációjában is a drámaiság, az egyes tételek karakterének világos felmutatása szolgált maradéktalan élménnyel. Ma, amikor már nemcsak felvételeken, de élőben is találkozhatunk a legnagyobb Bach-előadókkal, a különböző régi-zenei irányzatok képviselőivel, akik kizárólag szólistákkal vagy kamarakórussal szólaltatják meg a Bach-kantátákat, a passiókat vagy a h-moll misét, a több mint 50 fős Lutheránia Énekkar masszív hangzása bizony nagy önmérsékletet igényel a kritikustól. Hiszen itt nem gazdagon támogatott, világhírű profikról van szó, hanem lelkes, a legjobb értelemben vett műkedvelő énekesekről, akik az elképesztően nehéz zenei anyagot sokszor nem képesek az elkényeztetett zenehallgató elvárásainak megfelelően megszólaltatni, lelkesedésük és Bach iránti rajongásuk azonban valami sokkal többel ajándékozza meg a hallgatót, ha az képes elvonatkoztatni bizonyos helyek hamis intonációjától vagy attól, hogy bizony néha nincsenek teljesen együtt a szólamok.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok nagyszerűen játszottak, bár a vastag kórushangzás néha elnyomta a zenekart, s általában sem volt kiegyensúlyozott az egyes hangszercsoportok aránya. A szólisták közül Zádori Mária és Marosvári Péter előadását emelném ki, kristálytiszta, könnyű hangon énekeltek, az este legszebb pillanata fűződik hozzájuk, a Domine Deus szoprán-tenor kettősében, amelyhez Gyöngyössy Zoltán fuvolajátéka adta a biztos hátteret. Németh Judit – bár nagyszerű énekes – túljátszotta a szerepét, pontosabban: szerepet játszott, amire a h-moll misében – azt gondolom – nincs szükség. A Bach által értelmezett szakrális szöveget átélni, s nem eljátszani kell.

Összességében azt mondhatom, hogy az est nem zenei szempontból volt hatalmas élmény. Amikor a Crucifixus-tétel közben a mellettem ülő nénire pillantottam, aki fejét a kezébe temetve élte át a keresztre feszítés borzalmát, majd a feltámadás zenei örömujjongása hallatán egyszerre láthatóan megszabadult minden feszültségtől, arra gondoltam, hogy bár a néni feltehetőleg nincs tisztában azzal, hogy a Crucifixus tételt a Resurrexittel összekötő négy ütem a 18. század talán legelképesztőbb modulációját tartalmazza egy szűkített terces alterált akkorddal, mégis sokkal közelebb áll Bachhoz, mint a magamfajta, zeneelmélettel többé-kevésbé tisztában lévő szekularizált értelmiségi.

Köszönet illeti tehát Kamp Salamont azért, hogy létrehozta és életben tartja a Budapesti Bach-hetet, mert ezek az esték nem vagy inkább nem csak zenei élményt nyújtanak a gyülekezet és a hallgatók számára. Sokkal többet: egy kevéssé emberséges világban az emberi összetartozás, a közösség érzését.

(2004. június 13. 19:00 Deák téri evangélikus templom, 15. Bach-hét. Bach: h-moll mise, BWV 232; km.: Zádori Mária (szoprán), Németh Judit (alt), Marosvári Péter (tenor), Berczelly István (basszus), Lutheránia Énekkar, Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, vez..: Kamp Salamon)