Szilárda

Opera reverendában, mise kosztümben?

2004.06.30. 00:00

Programkereső

Tanult kollégám nemrég azon tűnődött egy h-moll mise-előadás kapcsán, mennyire zavaró, ha az énekes egy operahős gesztusaival tolmácsolja a szakrális szöveget. „Átélni, nem eljátszani kell” ¬¬− ez a megállapítás Bach esetében már csak azért is meggyőző, mert ha van szerző, akinek nevéhez nem asszociáljuk a színházi zenét, az Johann Sebastian. De mi a helyzet akkor, ha Verdi nyúl liturgikus textushoz, akinek majdnem egész életműve a világot jelentő deszkák, díszletek, flitteres kosztümök világához kötődik?
ee02fc6e-6d62-4abb-a193-f3e52c29edc1

Mit kezdjen az énekes Hans von Bülow megjegyzésével, mely szerint az olasz maestro Requiemje egyházi köntösbe bújtatott opera? Volt min gondolkodni június 27-én a Kongresszusi Központban, ahol a norvég származású Anne Randine Øverby vezetésével, Wessela Zlateva, Gabriela Popescu, Alexandru Badea és Kováts Kolos szólójával a Bergeni Opera Kórus, valamint a Temesvári Filharmonikusok Énekkara és Zenekara adta elő Verdi halotti miséjét.

Anne Randine Øverby számomra nagyon furcsán, illogikusan dirigál. A művet keretező − és általában a lassú −, amúgy is szétesés-veszélyes tételek tempóját a pontos indításokat alaposan megnehezítő, modoros és felesleges pálca-cirkalmaival annyira visszafogta, hogy azokat semmiféle őrangyal nem menthette volna meg a szervetlen darabkákra való széthullástól; ráadásul méretes koronákkal és szünetekkel hívta fel figyelmünket majd’ minden apró motívum végére. A Requiemet záró „Libera me” szótagjai közé iktatott nagy hatásszünetek, a timpani-tremolónak címzett balkéz-recegtetések áhítat helyett engem inkább nevetésre indítottak. Ugyanakkor a − Bülow megállapítását mennyiségükkel és minőségükkel egyaránt megingató, igényesen kidolgozott − polifon kórustételeket, a Dies irae óriási hangtömbjeit, a Libera me félelmetes kórusfúgáját Øverby egy joviális közlekedési rendőr mozdulataival, minimális energiával vezényelte. Kellően szuggesztív irányítás híján a kórus inkább maximálisan korrekt teljesítményt, mint megrázó élményt nyújtott, de tömör és tiszta hangzásával, plasztikus szövegmondásával, az északi basszusok legendás és jó értelemben vett „recsegésével” messze felülmúlta az est összes többi résztvevőjének teljesítményét.

A Temesvári Filharmonikus Zenekar csellistái helyett persze egy mégoly világosan vezénylő karmester sem tudja kigyakorolni az Offertorium unisono indítását, sem az első hegedűsök helyett a háromvonalas oktávban való elfogadható intonálást. A legjobb teljesítményt még a rézfúvósok nyújtották: a hazai pályának számító Tuba mirum tételben az ő erejükön, hangjuk lézerfényén ugyan nem múlott volna az utolsó ítélet beteljesítése, bár az eleinte csodált fortississimo a Rex tremendae-ben és a Sanctusban mindenkit lesöpört a színről, és szinte fizikai fájdalmat okozott.

Elfogultnak fogok tűnni, de a négy szólista közül egyértelműen Kováts Kolost éreztem a leghitelesebbnek. Bár hangja a mélyebb regiszterekben alig jött át a zenekaron, külsőségektől mentes, puszta színpadi jelenlétéből adódó drámaiság tekintetében minden társát maga mögé utasította. A hölgyek közül a román származású Gabriela Popescu állt legközelebb ehhez a stílushoz. A pólus másik végén Popescu honfitársa, Alexandru Badea helyezkedett el. A középütt kissé fátyolosan, a magas regiszterben viszont pengeéles hangon éneklő ifjú agyonfinomkodott és folyamatos karemelgetésekkel kísért megszólalásai (különösen a Hostias sziruppal leöntött ütemeiben) nem is opera-, de operettszínpadra kívánkoztak. A szófiai születésű Wessela Zlateva kellemes szopránja több szép pillanatot szerzett a (kínosan kis létszámú) közönségnek; kár, hogy sem saját füle, sem a karmester nem figyelmeztette, hogy minden tartott hangja jó negyed hanggal a léc (és a zenekar által belőtt aktuális magasság) alatt vibrál.

Hazatérve böngésztem egy kicsit az Interneten. A karmester, a szólisták neve után mindenütt imponáló mennyiségű díj, rangos intézmény-, kurzus-, repertoár- és főszerep-jegyzék kunkorog. Bocsánat a brutális párhuzamért, de megint úgy tűnik: nem teljesen alaptalanul vesztettem el hitemet az efféle csábosan aranyló címkékben, amikor az Oroszlánkirály zenéje 1995-ben két Oscar-díjat nyert.

(2004. június 27. Budapesti Kongresszusi Központ – Verdi: Requiem; km.: Wessela Zlateva (szoprán), Gabriela Popescu (mezzoszoprán), Alexandru Badea (tenor), Kováts Kolos (basszus), Bergeni Opera Kórus (Norvégia), Temesvári Filharmonikusok Énekkara és Zenekara; vez.: Anne Randine Øverby)