Szilárda

Minden másképpen

2004.08.03. 00:00

Programkereső

Láttam a Mezzo csatornán egy jelenetet. Lemezfelvétel lehet vagy talán próba. Egy őrült nő dobálja a haját a csembalónál, közben vezényel is, és Ian Bostridge, ez a különös tenor vagy talán szarvassá vált fiú énekel Monteverdi Orfeójából.

Láttam a Mezzo csatornán egy jelenetet. Lemezfelvétel lehet vagy talán próba. Egy őrült nő dobálja a haját a csembalónál, közben vezényel is, és Ian Bostridge, ez a különös tenor vagy talán szarvassá vált fiú énekel Monteverdi Orfeójából. Aztán láttam a lemezt is, kiderült, ki ez a hajdobáló régi zenei Koncz Zsuzsa: Emanuelle Haim. És a szereposztás is bomba, Bostridge mellett ott van Natalie Dessay, Véronique Gens és Carolyn Sampson. Az utóbbi tavasszal énekelt a Zeneakadémián, igazi, természetes, mosolygós hang, az, amire mindenki összenéz, és úgy mondja: hú, de szép. Mindennek mégsem lehet ellenállni. Éljen az Orfeo, a zenetörténet első nagy operája, gyerünk haza, hallgassuk. Éljen. Éljen... Hm.

Az, hogy az Orfeo az első opera, a zenetudósok gondja, de hogy nagy opera, azt már az előadóknak kell bizonyítaniuk. De nem így. Minden, minden összeomlik, bár nehéz a felelősöket megtalálni. Carolyn Sampson semmiről nem tehet, ő itt is gyönyörű hang, csak éppen a legkisebb szerepet énekli. Natalie Dessay is rossz ötlet a Zene szerepében, mert éppen a legnagyobb erényeit nem tudja megcsillogtatni, a fölfelé végtelennek tűnő, könnyed koloratúrákat. De a legtöbb baj az őrült nővel van, a karmesterrel, aki egyáltalán nem hagyja megszólalni a zenét. Agresszív ritmizálás szorítja össze az operát, mindig a hatás számít, nem lehet belefeledkezni a dallamokba. Vagy talán csak a keverés rossz? Mintha távolról játszanának valamit, nem kerülünk bele a műbe. Nem járunk be semmiféle utat, Orfeusz boldogságától bánatáig, végső elszántságától apoteózisáig. Ha viszont végig (vagy majdnem végig) komor arccal menetelünk át az eseményeken, akkor mi a jó az egészben? A Zene már az első percben bánatosan énekel, Bostridge két percig talán úrrá lesz ezen az általános levertségen, de aztán mindannyian visszaesünk a depresszióba. Amikor Mario Luperi Kárón szerepében elkezd betegesen öblögetni, akkor már nincs tovább, nem tehet semmit sem. Köszönöm, megsemmisültem, becsaptak.

Van egy Boccaccio-történet, amelyben valaki megtér, mert Rómában látja a papok bűneit és hitványságát, és ha az egyház így is szilárd, akkor mégis a kereszténység az igaz tanítás. Ennek a lemeznek is ez a legfőbb tanulsága. Ha az opera már a kezdetektől fogva a búbánat és az unalom műfaja, akkor mégis ez az igazi zene, hiszen ennyi ideig fennmaradt.

(Monteverdi: L'Orfeo - Virgin, 2004)