Valér

Lencsevég – Sziget fesztivál: zenék „máshonnan”

2004.08.06. 00:00

Programkereső

Idén tizedik éve járok augusztusban a Szigetre, és talán mondhatom, hogy felkészült, rutinos lakó vagyok. Nem nagyon okoz fennakadást az a máshol elképzelhetetlen jelenség, ami itt a mindennapok része. Annyira színes ugyanis a paletta, hogy állandóan résen kell lenni: ha nem vigyázol, akkor a legmagasabb kultúrát hintő program sátrából kilépve véletlenül egy részeg punk háromnapos leheletébe koppan a fejed. Itt minden megtörténhet.

Vagy adott például az évek óta minősíthetetlen programot kínáló Nagyszínpad, amelynek számos fellépőjét a legjobb indulattal se lehet zenésznek nevezni. Tisztelet a kivételnek, persze. Nem folyik itt más, mint az óriási tömeg szellemi kizsákmányolása: ha túlélem a borzalmasan dübörgő loopok akusztikus viharát (persze gépről, véletlenül se hangszerből), akkor a két-három kókler, aki a színpadon lötyög, nyomdafestéket nem tűrő fogalmazással követeli, hogy tegyem a magasba a kezem, és tucatszor mondjam azt, hogy jeeee. Nos, ha az előbbi hasonlat fordítottját veszem, akkor a meglepetés lehet nagyon kellemes is. Tegnap ugyanis a Nagyszínpad mellett osontam el a Világzenei színpad felé. A Nagyszínpadon az amerikai Busta Rhymes osztott valami nagyon buta igét, de büszkén jelentem, sikeresen ellenálltam, amikor úgy döntöttem, hogy az artikulálatlan üvöltéseik ellenére sem fogom jól érezni magam. Megtette a magáét, jó gyerek!

Ami ezután következett, az olyan volt, mint egy tál dermedt, háromnapos, titániai fűleves után egy nagy pohár pinyakoládát hörpölgetni. A Világzenei Nagyszínpadon a kubai nagyasszony, Omara Portuondo koncertezett, teljes életnagyságban. A Sziget világzenei profiljának komoly hagyományai vannak, hiszen Omara asszony is már második alkalommal lép fel ezeken a fontos deszkákon. A koncert kezdete érdekesen alakult: a névadó ugyanis az első kb. 20 percben összesen alig néhány pillanatra tűnt fel – a távollét okairól nem számolhatunk be. Mindenesetre a session zenészei remekül feltalálták magukat, mert olyan latin jazz expozét rittyentettek, amitől a táncoslábúak és a vájtfülűek egyaránt beindultak. A szólisták hegedűn, szaxofonon, rezeseken hibátlan játékot produkáltak, és később – immár Omara megjelenésekor is – pedánsan előadott, gyönyörű kubai zenét hallhattunk. Mindig ámulatba ejt az a szervezettség, amely a kubai zenét jellemzi! A ritmusszekciót persze nem minősítem: ettem már pocsék pizzát Olaszországban, de egyszerűen még soha életemben nem hallottam gyönge ritmusú kubai zenét. Ezúttal is örömmel hallgattam a háttérben, ahogy az a négy-öt ember létrehozza ezt a nagyon biztos, sok lábon nyugvó alapot: a kongától a legegyszerűbb kolompig vagy guiróig mindenkinek nagyon fontos szerepe van, és mindenki megtalálja azt a hézagot, amelyet a saját hangszerén, hihetetlen érzéseket kiváltva tud betölteni. A Buena Vista énekesnője feledt nem halad az idő, semmilyen értelemben: az új lemez anyaga is alapvetően ugyanaz az '50-es évekből származó dallamvilág, amelynek megszólalása, hangulata már-már archaikusnak mondható. Ebben az erős, tekintélyes zenei szövetben a jazz vagy más északi „új” szelek hatása másodlagos marad. Omara azonban ezeket a dalokat ma is ugyanolyan fiatalos erővel és érzelmi töltettel adta elő, akárcsak évtizedekkel ezelőtt. A közönség pedig nagyon hálásnak bizonyult, a hatalmas színpad előtt óriási, ünneplő tömegek gyűltek össze, és méltó fogadtatásban részesítették ezt az ünnepet.

Ünnepi a hangulat a Jazz Színpad estéin is, dacára az egyre szűkülő költségvetésnek, amely miatt a szervezők panaszkodnak. A menedzsment idén állítólag annyira nehéz helyzetbe került, hogy csak személyes anyagi áldozatok árán sikerült az elfogadható infrastruktúrát beizzítani. Emellett a sátor tervezett programja hozza azt a színvonalat, amelyet az elmúlt fesztiválokon megszokhattak az érdeklődők, akikből évről évre egyre több akad. A Jazz Színpad tavaly is szép számmal vonzott közönséget, az utolsó két nap eseményei pedig púpozott nézőszám mellett, szakadó sátorlapokkal és tomboló sikerrel zajlottak. Közönség idén is van, nagy része olyan nyitott fiatal, aki briliáns hangszeres mágiára és elmélyült kamarajazzre egyaránt vevő.

A csütörtöki Balázs Elemér Quartet-koncerten például rögtön mindkét összetevő jelen volt, a zenészek (Balázs Elemér – dob, Balázs József – billentyű, Gláser Péter – bőgő, Juhász Gábor – gitár) elragadtatott fokozatban adták elő saját ismert szerzeményeiket. László Attila zenekara Borbély Mihály szaxofonossal és Enrico Granafei szájharmonikással kiegészülve adott koncertet – László Attila új lemeze népszerű Broadway-slágereket dolgoz fel. A Triton zenekar koncertjén nem hittem a szememnek, amikor a balkáni ritmusú témára két néző srác pogózott a színpad bal szélénél. Jazzre táncolni – de hát én megmondtam, a Szigeten sose lehet tudni…

c0cd226e-9e25-4ace-9df6-f927fe0722d8

A Triton Vázsonyi János szaxofonos zenekara, aki az egykori etno-jazz-rock Drums együttes vezetője volt. A Sziget fő csapásirányára egyébként abszolút jellemző, hogy a Drums 10 éve még a Nagyszínpadon adott koncertet. Ma már nincs Drums, nincs jazz sem a Nagyszínpadon, de van sátor külön a jazznek és benne a revelatív újdonságoknak is. És bár a Triton zenészei (Vázsonyi – alt szaxofon, Kardos Dániel – akusztikus gitár, Mezőfi István – dob, Herr Attila – basszusgitár) saját bevallásuk szerint sem hozták a legjobb formájukat, a közönség a „papírformáért” is hálás volt, hiszen már ennek is nagyon jó hangulatú koncert volt az eredménye. A Triton alapja sokszor a közeli balkáni, olykor közel-keleti etnikus gyökerekből táplálkozik, gyakran feszes, páratlan ritmikai megoldások szolgálnak alapul a témához. A dallamvilág is ennek megfelelően izgalmas skálákban szólal meg. Mindezt szerencsésen fűszerezi a rafinált hangszerelés, hiszen a megszokott basszus-dob ritmusszekciót és Vázsonyi szaxofonját élénk színekkel egészíti ki az akusztikus gitár. Vázsonyi egyénisége persze az egész zenei folyamatot meghatározza, de szólóiban ezúttal mintha kevés lelkesedéssel ragadta volna meg a lehetőségeket. Kardos Dániel nagyon felkészült, fiatal művésze a gitárnak, szólói legtöbbször összefogottak, pergőek és dúsak egyszerre. Kardos több szerzeményt is jegyez, ezek invenciózusak, változatos hangulati skálán mozognak – legtöbbször a zenei világosság, frissesség benyomását keltik a hallgatóban. Herr Attila és Mezőfi István ritmusszekciója az összeszokottság benyomását keltette – egyetlen alkalommal bizonyult a tempó kissé lötyögősnek, de Mezőfi remek érzékkel igyekezett korrigálni a csapatot.

Fantasztikus koncertek ígérkeznek még a hét folyamán az említett két helyszínen, bár hasonló jellegű produkciókra a Rádió C roma sátoránál is lehet számítani. Utóbbi programjairól eddig lecsúsztam – pontosabban a színpadi beosztás csúszott el órákat –, de ahogy a füzetet lapozom, lesznek itt még olyan bulik, amikre akár fél napot is hajlandó vagyok várni.

(2004. augusztus 5. Hajógyári-sziget; Djuice Világzenei Nagyszínpad 21:30 Omara Portuondo koncertje; Jazz Színpad 20:00 A Balázs Elemér Quartet koncertje; 21:30 A László Attila Band & Enrico Granafei koncertje; 23:00 A Triton zenekar koncertje)