Lázár, Olimpia

Gyaluforgácsok Beethoven műhelyéből

2004.08.07. 00:00

Programkereső

Negyvenhat éve tartó szép hagyomány, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar – leánykori nevén Magyar Állami Hangversenyzenekar, vagyis ÁHZ – nyáresti koncerteket ad Martonvásáron, a Brunszvik-kastély parkjában. Ehhez még a rendszerváltás körüli bizonytalanság éveiben, a zenekar válságos periódusaiban is ragaszkodtak, a fénykorban pedig különbuszok vitték a lelkes zenebarátokat a fővárostól alig harminc kilométerre található Fejér megyei településre.

Az impozáns kastély a hatalmas ősparkkal kétségkívül ideális szabadtéri koncerthelyszín, ráadásul ez a hely maga az élő (zene)történelem. Köztudott, hogy a bécsi klasszika nagymestere, Ludwig van Beethoven – az arisztokrata Brunszvik-család vendégeként – gyakran vendégeskedett itt, s gyengéd szálak fűzték a leveleiben "halhatatlan kedvesként" emlegetett Brunszvik-lányhoz, Jozefához. Ennek ismeretében az is természetes, hogy a kastélyparkban túlnyomórészt Beethoven-kompozíciók szólalnak meg: az együttes mai zeneigazgatója, Kocsis Zoltán is folytatja, amit Ferencsik János 1958-ban megteremtett.

Azaz csak részben folytatja. Kocsisnak a nemzeti filharmonikusok élén végzett, hat éve tartó munkája szakadatlan reformok sorozata – ő ezt minőségjavító programnak hívja –, s ennek a folyamatnak egyik legfontosabb eleme a repertoár gyökeres átalakítása. Az "aranykor", a hatvanas-hetvenes évek ÁHZ-ja a jól bevált nyitány-versenymű-szimfónia struktúrán, a kockázatmentes zenekari alaprepertoáron szocializálódott, s később sem nagyon akarta tudomásul venni, hogy megváltoztak a körülmények és az elvárások. A Ferencsik halála utáni, csaknem másfél évtizedes interregnum, a karizmatikus (de ugyanakkor szigorú és következetes) vezető hiánya is rosszat tett, sőt már-már a zenekar létét, jövőjét kérdőjelezte meg. Ilyen startpozícióból indult el a kocsisi minőségjavító program, s ezért lett olyan fájdalmas, amilyen. Ez azonban már a múlt: a zeneigazgató és lelkiekben is megfiatalodott csapata nyugati mércével is izgalmas, változatos repertoárt épített fel; bátran kockáztat, és többnyire nyer – de ha kell, veszíteni is tud. Mindezt úgy érték el, hogy közben az NFZ "nemzeti alapintézmény" mivoltából adódó kötelezettségeinek és régi közönsége elvárásainak is szinte maradéktalanul képes megfelelni.

A három idei martonvásári Beethoven-est programjában is volt kockázat, nem is kevés. A középső hangverseny bombabiztos IX. szimfóniáját olyan – méltán és méltatlanul elfeledett – ritkaságok foglalták keretbe, mint a Házavatás-nyitány, az István király teljes kísérőzenéje, az Athén romjai részletei, továbbá kisebb-nagyobb vokális művek zenekari kísérettel. Én az utolsó koncertet hallottam, melyen a standard repertoáron ugyan kívül eső, de mégiscsak ismert és szerethető IV. szimfóniához csupa ismeretlen opus társult: a Tremate empi, tremate című tercett; a Goethe-versre írt Bundeslied; a Germania című, egy korabeli Singspielhez hozzácsapott alkalmi kompozíció, valamint a josephstadti színház nyitására írt Házavatás kórustétele. Érdekes és kellemes zenék, de ha valódi beethoveni magaslatokat várunk tőlük, bizonyára csalódnunk kell. Kocsis és jól kézben tartott, megbízhatóan muzsikáló zenekara – valamint a Nemzeti Énekkar és négy, korrekten felkészült énekes szólista, Csereklyei Andrea, Fekete Attila, Lisztes László és Gábor Géza – előadásában éppen az volt a jó, hogy nem akarták másnak, többnek láttatni ezeket a gyaluforgácsokat, mint amilyenek valójában. A helyszín nyilvánvaló akusztikai fogyatékosságai, a közelben zakatoló vonat, a fölöttünk elzúgó helikopter, a friss vérre áhítozó szúnyogok hada sem szegte kedvét a publikumnak: hangulatos, madárfüttyös este, már-már igazi örömkoncert kerekedett Martonvásáron.

Beethoven-est a martonvásári Brunszvik-kastély parkjában
Nemzeti Filharmonikusok,
Nemzeti Énekkar
karmester: Kocsis Zoltán