Etelka, Aletta

Villachi portya

2004.08.07. 00:00

Programkereső

Baj van. Hogy mekkora, azt egy koncert elején még nem lehet tudni, de valami nincsen rendben, az biztos. A Liszt Ferenc Kamarazenekar játssza Villachban Bach 3. brandenburgi versenyét. Népszerű darab, a közönség szereti, nem unja, a zenekar is játszotta már néhány százszor, remélhetőleg ők sem unják, még sincs sok közünk egymáshoz a pódium két oldalán.

Ahogy mondani szokás: mintha bura alatt játszanának. Látni és hallani, csak részt venni nem lehet benne.

Pedig nem így kezdődött. Napsütötte út, szeles-párás idő a városkában, a belső utcákon narancs-piros-fehér szalagok lobognak a kifeszített drótköteleken. Fesztivál is, meg nem is, nincs cirkusz, tébolyult idegenforgalom, de van koncert, a plakátokon Liszték, másnap Los Romeros-koncert, spanyolgitár-őrület, de a hajdanszép színésznő, Senta Berger is föllép nemsokára. Karintiai Nyár. Ahhoz képest, milyen kicsi a két város, Villach és Ossiach, ahol a fesztivál zajlik, igazán nincs mit szégyellniük.

Amíg kocsival kóvályogva a hotelt keresem, megtalálom a kongresszusi központot, ahol a hangverseny lesz. Nem nagy teljesítmény, egyrészt táblák jelzik, másrészt szép, piros fala van az épületnek, ahhoz viszont már szerencse kell, hogy éppen a próba végére érjek oda, és csupa ismerős közeledjen: Várnagy Mihály, Horváth Róbert, a Tfirst család érintett tagjai, a Rolla család, Lezsák Attila. A csellista Sándor Annától kevéssé ötletesen azt kérdezem, hogy milyen a terem. Borzalmas. Száraz, alig hallják egymást. Csak hát nem tudom, menyire kell ezt komolyan venni. Ritkán dicsérik az akusztikát, ahogyan olyan zongoristával sem találkoztam, aki a hangszerrel elégedett lett volna.

Este azonban tényleg baj van a teremmel. Azért gondolom, mert a forma túlságosan is ismerős. Széles legyező, fölötte agresszív erkély: Budapesten is pontosan ilyen a kongresszusi központ, ami néhány elmaradt élményért nyugodtan felelőssé tehető. A Villach Congress Center kisebb, de úgy látszik, ennyi nem elég. Kérdés, hogy van-e olyan akusztika, amely a zenekar pillanatnyi felállásának megfelelne. A 3. brandenburgit ma csembaló, nagybőgő és három-három hegedű, brácsa, cselló felállásban játssza a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A pódium jobb oldaláról, a cselló-nagybőgő részlegtől jóval erőteljesebb hangok jönnek, mint a karcsú hegedűktől. A sok mormogás és zümmögés zavarossá teszi a hangképet, a darab rendezetlen benyomást tesz, és ezen csak ront a harmadik tétel lendületes tempója. Hiába van gyorsan vége a darabnak, mégis hosszúnak tűnik, és a rossz kezdés gyilkolja a második számként elhangzó Händel: concerto grossót is. Pedig itt már szép dolgok hangzanak el, de még mindig nincs kinek.

Az áttörést Boldoczki Gábor hozza meg, a helyzet azonban kissé így is bonyolult marad. Egyfelől tudni kell, hogy a huszonnyolc éves trombitás többé-kevésbé világsztár, a Sonynál jelennek meg lemezei, a neve, az arca ismerős azoknak, akik a világban klaszszikus zenét hallgatnak. Jól játszik, jó ránézni, új generáció, a frakkos urak között ő már úgy öltözködik, mint egy olasz focista a tévéfellépésekre, sötétkék, hosszú kabát, pompás nyakkendő. Az egész jelenség friss, kedves, jópofa, ahogy rángatja magát a zenére, és hogy könnyebb legyen belőni, kit hallunk, valakik óhatatlanul kitalálják, hogy Boldoczki Gábor az új Maurice André. Aztán jönnek a fanyar emberek, hogy megállapítsák: Boldoczki Gábor nem az új Maurice André. Nem olyan nagy tragédia ez, mert Maurice André játékának szép tónusát, csillogó hangját, hajlékonyságát és könnyedségét soha nem fogja elérni senki, nincs sok értelme kétszer várni a csodát, a klasszikus trombitálás elérte a csúcsát, és túl is jutott rajta. De ha valaki úgy játszana, mint André, akkor sem tudná a személyiségnek azt a varázsát, természetes és bájos földhözragadtságát megismételni. Boldoczki az Boldoczki, és ez sem kevés.

Sőt most pont elegendő. A trombita kellemesen szól, és olyan hangerővel, hogy már a közönség is kénytelen tudomásul venni. Ettől kezdve nemcsak zenélgetnek a pódiumon, mindenki kicsit fölébred, bár ami a lényeget illeti: akármilyen szép is ez a trombitahang, nem volt olyan a produkció, hogy meggyőzött volna, érdemes egy Vivaldi-hegedűversenyt elfújni is.

A szünet után a tetőpontig szalad a koncert és a kamarazenekar is. Honegger 2. szimfóniáját Rolláék erre az alkalomra vették elő, talán harminc év után, a fesztivál szervezőinek kérésére. A kívánság logikus volt, a darabhoz vonóskar kell, és a harmadik tételhez a trombita, ami most mind együtt volt. Azt azonban senki se tudhatta, hogy az új feladat mennyire jó hatással lesz a társulatra. Koncentrált munka folyt a próbákon, és az előadásra elég jól összeállt a darab, sikerült jól bekormányozni középre az előadást, nyugodt volt, mégis hatásos, szenvedélyes, de tárgyilagos, ugyanakkor azok csillogtak, akik máskor töltelékszólamnak látszanak, az első tételt a brácsa cipelte a hátán, a harmadikban strapás bőgőszólóra kellett fölrezzenni. Aztán megszólalt a trombita is, amitől megint fölborult minden, még a darab is billegni kezdett, mert hirtelen egyszerű szólamú trombitaversennyé vált, de ez már tényleg a mű vége, nem lehet baj belőle.

Abból sem, hogy ettől kezdve a roszszul összeállított program miatt a levezetés következik, Albinoni nem áll összhangban Honeggerrel. A közönség azonban örül a csillogásnak, és ez is egy érv, még ha nem is ugyanazok a koncert legsikeresebb és legjobb pillanatai. Az viszont érdekes, hogy Európa ide vagy oda, az embert irracionálisan büszkévé teszi, ha olyanoknak van sikerük, akik vele egy országból jöttek, és ugyanazt a nyelvet beszélik. Annyira jó látni az itt-ott a székükből fölállva tapsolókat, hogy nem csodálkoznék, ha hozzám is odajönnének autogramot kérni. Csak nem tudom, melyik nevet írnám, Rollát vagy Boldoczkit.