Árpád

Potyautas

2004.08.11. 00:00

Programkereső

A körülmények szerencsés és szerencsétlen egybeesése folytán augusztus 10-én este a Sziget Fesztivál helyett Tiszadobon kötöttem ki. Utólag egyáltalán nem bánom, hogy minden különösebb rákészülés nélkül részint újrahallgathattam a január 4-i Kocsis-koncert egyik felét. És ha a másik fele nem is ugyanaz volt, mint télen, az se baj.

A Zongora Ünnepe Keleten című tiszadobi fesztivál, melyet idén hetedszer rendeztek meg, láthatólag kialakult forgatókönyv szerint folyt idén is. Az ilyen rendszeres fesztiválokat egyáltalán nem szabad félvállról venni, mert egyrészt a nyári szünetben adnak szellemi táplálékot a közönségnek (melynek soraiban nem kevés művészkolléga volt ezúttal is kíváncsi Kocsis Zoltán zongora- és Berkes Kálmán klarinétjátékára), másrészt olyan helyekre juttatják el a zenét, ahol bizony rendesen normális lemezboltot se találni 50 kilométeres körzetben, nemhogy színvonalas hangversenyt. A kedd esti záró koncert – különösen az első fele – azonban nem csak „ahhoz képest” volt jó, hanem abszolút értelemben is.

Kocsis Zoltán először Beethoven op. 10 No. 1-es c-moll szonátáját adta elő. Bár a kezdés kissé feszültre sikeredett, aminek néhány átmenő hang is áldozatul esett, ismét megtapasztalhattuk azt a vehemenciát, melyre január óta emlékszünk: Kocsis előadásában ez a háromtételes mű egyetlen hosszú mondat, a feszültségekből és kétségekből az elgondolkodó magába forduláson keresztül valamiféle diadalmas megnyugvásig. Beethoven műveinek szinte mindig van „kifutása”, s a modern ember irigyelheti ezt az optimizmust még akkor is, ha Beethovennél ez szinte sosem problémamentes. Kocsis értelmezése épp a problematikus elemeket, illetve a rajtuk aratott győzelmet emelte ki – s ha technikailag a januári koncerten makulátlanabb volt, az előadás kiváltotta katarzis semmivel sem kisebb.

Az f-moll szonáta egész más volt: a viharos tempóhoz ezúttal technikai tökéletesség társult (nem tudom, milyen a zongora „alapból”, úgy tűnt, nem a legjobb, mintha a pedálra nagyon érzékeny lenne, de kissé úgy, mint mikor nagyon magasan fog a kuplung – a sarkat leragasztó gumiborítás hallhatóan csikorgott, a szabadtéri zongorázás egyáltalán nem lehet könnyű feladat). Itt is egy mondatot hallhattunk, a harmadik-negyedik tétel teljesen attacca folyt egybe, csak a második tételben állhattunk meg egy pillanatra, miközben minden dallam, minden gondolat íve jól hallhatóan szólalt meg. Mégis: a két mű közül ennek az előadása tűnt introvertáltabbnak, a klasszikusabb forma ellenére az f-moll szonáta tűnt modernebbnek – megkockáztatom: ilyen nagyszerű előadását még nem volt szerencsém színpadon átélhetni.

e0ad9ab9-7aa9-4ad3-afae-0948c7417d8a

A szünet után Berkes Kálmán működött közre Kocsis partnereként, és utólag talán nem is baj, hogy sokkal könnyebb, sokkal kevésbé mély második felvonást hallhattunk – egy fesztivál zárásához a mosolygósabb arc illik vagy legalábbis a kettő együtt. Berkes délután adott „komolyabb” koncertet (Mozart és Weber Klarinétötösét játszotta), ez tehát számára is levezetés volt. Ha a zongorázást nem könnyíti meg a szabadtéri színpad, a klarinétozást szinte lehetetlené teszi. Nem tudom, mit hallhatott, aki a nézőtéren foglalt helyet, én a színpadról se mindig hallottam a klarinét hangját, és csak elvben tudtam örülni Berkes meghökkentően halk pianóinak. A mezzopiano (horribile dictu: mezzoforte) adekvátabb lett volna. Ám Berkes még a csúcspontokon is csak ritkán került mezzoforte fölé – így igencsak alárendelt szerepe volt. Sajnos nehezen foghatjuk a körülményekre, hogy Schumann és Mendelssohn darabjaiban két ütemenként levegőt vett.

A Schumann op. 73-as Fantasiestücke-sorozatából elhangzó három tétel meglepően modern, szinte jazzes (különösen a harmadik), ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek jó darabok lennének... A hangszerelésük megejtően felszínes, a klarinét szólamát a zongorán is megkapjuk. Az első zenei élmény Grieg kis darabja volt, amihez a hangszerelés (Kocsisé) is hozzájárult. Debussy és Ravel zongoraműveiben inkább csak érdekességnek tűnt a klarinétszólam, úgy tetszett, ezek a darabok így is jók. Nem akart azonban vége lenni Rahmanyinov Vocalise-ének, melyet mindenféle hangszerelésben ismerhet, akit az ilyesmi érdekel. Igazán a két Weiner-mű, különösen a Csűrdöngölő mutatta be Berkes technikai tudását, előadásában e daraboknak igazi atmoszférája volt. Kár, hogy utána a ráadás, Schumann Álmodozása inkább paródiának volt jó, mint befejezésnek (eszembe jutott, mikor a szokásos éves növendékhangversenyen, ahol épp ezt a darabot nyekeregtem a csellón – lehettem vagy nyolc éves – egyik ismerősöm az Örömódát játszotta mozdonysípon vagy talán fuvolán, anyukája kérdezte is az enyémtől: „ugye milyen ügyes a Robika”, miközben anyukám arról volt meggyőződve, hogy az én Álmodozásom volt az egyetlen értelme az egész növendékhangversenynek). Schubert f-moll Moment musicalja aztán ismét mosolyt csalt arcunkra, ha nem is az örömét, de legalább a jóindulatú megbocsátásét.

Nem derült tehát ki, hol tart Berkes Kálmán, de ez a hangverseny úgysem igazán róla szólt. Ha már az első félidő színvonalát és mélységét nem lehetett kitartani, a kellemes esti muzsikálás élménye nem rossz záróakkord egy évek óta színvonalas fesztivál végén.

(Zongorafesztivál 2004 Tiszadob, Andrássy Kastély parkja, 2004. augusztus 10. 19:30 – Kocsis Zoltán (zongora) és Berkes Kálmán (klarinét) hangversenye; Beethoven: c-moll szonáta, op. 10 No. 1; f-moll szonáta, op. 2 No. 1; Schumann: Fantasiestücke, op. 73; Mendelssohn: Lieder ohne Worte, op. 19/1, 62/1 és 6*; Grieg: Arietta, op. 12 No. 1*; Efterklang, op. 71 No. 7*; Debussy: Page d’album*; Petite piece; Ravel: Pavane pour une infante défunte*; Rahmanyinov: Vocalise, op. 34 No. 14*; Szkrjabin: Etude, op. 2 No. 1*; Weiner: Búsuló juhász; Csűrdöngölő (*:Kocsis Zoltán átdolgozásai)