Valér

A Diabelli-változatok

2004.08.12. 00:00

Programkereső

Rokonszenves fiatalember arcát látjuk, visszafogottan zongorázik valami különösen szép, ismeretlen zenét: csak szemöldökének mozgása mutatja, hogy valóban ő játszik. Az utolsó hangok után finoman leveszi kezét a billentyűkről, és a zongora mögött álló riporter kérdésére válaszolva elmondja: Schubert Diabelli-variációját hallottuk. Így kezdődik Bruno Monsaingeon filmje, melyben Piotr Anderszewski Beethoven Diabelli-változatait játssza.
60b7d2ae-52b9-40ed-95f2-72877f619675

A film első mintegy húsz percében Monsaingeon a Diabelli-változatokról faggatja Anderszewskit, a maradék bő háromnegyed órában Anderszewski már híressé vált, lemezen is hozzáférhető felvételét látjuk-halljuk. Természetesen ez utóbbi az igazán izgalmas, és nem csak a zseniális zeneszerző és a zseniális zongorista találkozása, de Monsaingeon zseniális rendezése miatt is. Nem tudom, létezik-e még egy hasonló felvétel, ahol a négy kamera „kottahűen” követi a zongorista játékát, nincs fontos mozdulat, előadói gesztus, amiről lemaradnánk.

Persze a beszélgetős első rész is számos izgalmas részlettel szolgál. A beállítás az ilyenkor szokásos: Anderszewski ül a zongoránál, bájos akcentussal beszél hol angolul, hol franciául, s néha-néha zongorán illusztrálja mondandóját. Szót ejt a Diabelli-változatok keletkezéstörténetéről, mely szerint Diabelli, a kiadó saját gyatra valcerét szétküldi a kor ötven zeneszerzőjének (köztük Schubertnek és a csodagyerek Lisztnek), hogy egy-egy variációval járuljanak hozzá a megjelenésre váró gyűjteményhez. Beethoven először ódzkodik attól, hogy maga is részese legyen a kor zenei „divatbemutatójának”, a fiókjában heverő keringő azonban nem hagyja nyugodni, s négy évvel később 33 változatot küld Diabellinek.

Anderszewski összeveti Diabelli témáját a Goldberg-variációk áriájával (megrázóan szép előadásban hallhatjuk ez utóbbi első ütemeit), azt illusztrálandó, hogy mennyire üres és variációra alkalmatlan ez a keringő; hangnemi sémája banális, a dallami elem hiányzik belőle – s talán ez volt Beethoven számára a vonzó. Ahogy Anderszewski fogalmaz: a „beethovenizmus” lényege, hogy a semmiből, a jelentéktelen atomi egységből hallatlan koncentrációval és erővel hozza létre a zongorairodalom talán legmonumentálisabb sorozatát.

Aztán személyes élmények következnek. Kiderül, hogy a Diabelli-változatok egészen addig nem érdekelték Anderszewskit, amíg meg nem ismerte a Missa Solemnist (mulatságosan és már-már zenetörténészi akkurátussággal hozzáteszi: „mármint a Missa Solemnist Beethoventől”). És ez a film egyik legmegkapóbb része: Anderszewski zongorázni kezdi a Credo-tétel egyik fúgáját, szeme csillog, nem tudja megállni és beleénekel, olyan szenvedéllyel és átéléssel, ugyanakkor olyan tökéletes kontrollal zongorázza a meglehetősen összetett zenei anyagot, amely csak a legnagyobbak sajátja.

Számos egyéb részletről is szó esik, miközben folynak az előkészületek a felvételre, látjuk a hangolót, a hangmérnököt, lámpákat tologatnak, Anderszewski próbálgatja a zongorát, majd vágókép: a tökéletesen összeomlott, csapzott Anderszewski ül görnyedt háttal a zongoránál. Egy rosszul sikerült próbafelvétel után üveges szemekkel nézi a kottát, s csak annyit motyog maga elé: „nem, nem, egyetlen hang sem volt jó.” Aztán elkezdődik a felvétel, és minden hang a helyére kerül.

Többé-kevésbé ismert, hogy Anderszewski miként döbbentette meg az 1990-es Leeds-i zongoraverseny zsűrijét már a darabválasztással, hiszen ez a par exellence késői mű ritkán kerül bele fiatal zongorista-titánok kockázatmentes versenyanyagába, aztán még nagyobb volt az elképedés, amikor a hatalmas szakmai- és közönségsiker ellenére Anderszewski visszalépett a versenytől, s bár több lemezcégtől azonnali ajánlatot kapott a felvételre, mindet visszautasította, mondván: még nem érzi magát elég felkészültnek. Tíz évvel később szánta rá magát a felvételre, melynek ismeretében mindez nem meglepő.

Talán túlzás azt állítani, hogy Anderszewski értelmezése ettől kezdve a viszonyítási pont, de hát – mint talán az eddigiekből is kiderült – elfogult vagyok Anderszewskivel kapcsolatban, és nem ismerek jobb felvételt a Diabelli-változatokból. Előadása tökéletesen végiggondolt, mégis spontánnak hat, hihetetlenül éles kontrasztokat játszik, de soha nem bántóan éles a zongorahangja (mintha Kurtágtól tanult volna, képes dolce fortissimóra), tökéletesen kidomborítja az egyes tételek karakterét, mégis összefogott egész marad a 33 tétel egysége, és előadásának intenzitása egy pillanatig nem esik vissza.

Bruno Monsaingeon nem véletlenül érzett rá arra, hogy filmre kell venni ezt a felvételt. Gould, Sokolov, Menuhin, Oistrakh és Richter után újabb varázslatos zenészről készített varázslatos filmet. Nem csak Monsaingeon-, Anderszewski- és Beethoven-rajongóknak kötelező!

(Piotr Anderszewski plays the Diabelli Variations, a film by Bruno Monsaingeon. Ideale Audience, Virgin Classics – 2004; DVD 7243 5 99463)