Etelka, Aletta

Ton Koopman és Bach csembalóversenyei

2004.08.23. 00:00

Programkereső

Az elnagyoltan barokknak nevezett korszak billentyűs zenéje kapcsán rendszerint csak Bachnál merül fel komolyan a kérdés: zongora vagy csembaló? Bach számos műve olyan mértékig otthon érzi magát a puhább hangú és sokak számára érzékenyebbnek tűnő zongorán, hogy az ember hajlamos azt hinni: nem zenei érvek, csupán a hegyeket megmozgató „régizenész” hit gyártja a csembaló-hívek érveit. Aztán jönnek csembalisták, akik nem érvekkel, hanem a játékukkal bizonyítják: a csembaló is van olyan érzékeny hangszer, mint a zongora. Sőt.
0728262d-b566-42fa-8bfb-4cfd5e73065e

Ton Koopman ráadásul nem egyszerű csembalista (ha létezik egyáltalán ilyen): nagyszerű zenekara, az Amsterdam Baroque Orchestra vezetőjeként a saját maga által választott időhatár (Mozart halála) előtti repertoár egyik legelismertebb karmestere, orgonajátéka pedig feltűnésekor meglehetősen nagy vihart kavart. Ami biztos, hogy személye ma már megkerülhetetlen a régizene számos terültén. És Bach-játéka, egyéb okok mellett, éppen azért rendkívül izgalmas, mert kevés olyan előadó van, akinek karmesterként, orgonistaként, kamarazenészként is közvetlen kapcsolata van a Bach-művekkel, akiről állítható, hogy nem csak a fejében, de a kezében is birtokolja a teljes életművet.

Újra közreadott csembalóverseny-felvételeinek varázsát persze éppen az adja, ami mindettől független. Hiszen ma már többnyire természetes, hogy az előadó túllát a kottája szélén, és az adott szerzőtől nem csak az eljátszani kívánt művet ismeri, de az életmű nagy részét is, hogy a korszak zenei grammatikájával, a díszítések lehetséges trükkjeivel tisztában van, hogy tempóválasztásai nem erőszakolják meg a művet, hogy mondjuk, egy csembalóverseny esetében szólista és zenekar között az arányok kiegyenlítettek.

Ton Koopman játéka – és nem csak ezen a felvételén – azért áll közel hozzám, mert képes felülemelkedni a kantátákat rekonstruáló, díszítés-traktátusokat elemző tudós attitűdjén, és mer „szívvel-lélekkel” játszani. Sokszor az az ember érzése, hogy Koopman „rágás nélkül” nyeli le áldozatát, nekiesik és már vége is. Pedig ha jobban odafigyelünk, minden részlet gondosan kidolgozott. A titok valószínűleg – mint oly sokszor – a személyiségben rejlik: Koopman szenvedélyesen nyúl mindenhez, és ez ad határtalan lendületet a játékának.

Bach négy csembalóversenye szerepel a lemezen. Koopman számára a d-moll koncert (BWV 1052) első tétele vad és drámai. A meglehetősen szigorú előadást a lassú tétel lenyűgözően személyes, improvizatívnak ható és gazdagon díszített csembalószólója ellensúlyozza. Az utolsó tétel fegyelmezett száguldása ugyancsak különleges: objektíven nem vesz gyorsabb tempót Koopman a szokásosnál, az ember mégis azt érzi, hogy csupán egy pillanat telt el, és máris túl vagyunk az egészen. Azt hiszem, ezt a varázslatot nevezik előadóművészetnek.

Kifejezetten lassan játssza viszont az E-dúr csembalóverseny (BWV 1053) nyitótételét, ami első hallásra meglepő, de már a nyitó ritornell végére meggyőzi az embert: a pasztorális hangvételt nem csak a hangnemszimbolika kívánja meg, de a zene karaktere is. A lassú tétel romantikusan végtelen dallama és varázslatos harmóniái Koopman kezében – számomra jólesően – olykor határtalanul érzelmessé válnak. Az f-moll koncert (BWV 1056) első tétele ezzel szemben kifejezetten visszafogott, „kicsipkézett” előadásban szólal meg. Az altatószerű lassú tétel annyira szép önmagában, hogy az ember már akkor is teljes mértékben a hatása alá kerül, ha pusztán a hangokat eljátssza valaki egymás után a megfelelő időben. Koopman ezt a tételt is gazdagon díszíti és lenyűgöző szabadsággal játssza.

A lemez talán legizgalmasabb műve a ritkán hallható F-dúr csembalóverseny (BWV 1057), mely valójában a IV. Brandenburgi verseny átirata: a hegedűszólót, a lassú tétel néhány pontján pedig a fuvolák anyagát is a csembaló kapja, természetesen a hangszer idiómájának megfelelően átdolgozva. Bach életművében ez persze nem kivételes jelenség: a fenti három versenymű is átirat (a d-moll és az f-moll feltehetően hegedűverseny volt, az E-dúr szólistája valamelyik fúvós hangszer, talán az oboa lehetett), ez utóbbiaknak azonban nem maradt fenn az eredetije.

Ínyenceknek való feladat végigbogarászni, hogy min is változtat Bach az átdolgozáskor, hogyan egészíti ki az eredetileg is hibátlan zenei anyagot – rácáfolva arra a romantikus elképzelésre, miszerint a tökéletes műalkotás az, amelyből nem lehet elvenni, és amelyhez nem lehet hozzátenni. Ha eddig arról győződhettünk meg, hogy Koopman milyen nagyszerű zenész, az F-dúr concertóban bizonyságát adja annak is, hogy végeláthatatlan futamoktól és lejátszhatatlannak tűnő figuráktól sem retten meg, hogy a nagy művész alapfelszerelése a virtuozitás.

A régizenész mozgalom második generációjának egyik legjelentősebb művészeként Ton Koopman ezzel a felvétellel is bizonyítja, hogy régen túl vagyunk már a régizene-játék forradalmi korszakán, nem meglepni és felháborítani kell immár a közönséget, hanem visszatérve a „romantikus” előadások gyakorlatához, a személyiségen kell átszűrni a zenét, hogy az ne legyen mereven iskolás. És egy ilyen lemez talán arra is képes, hogy a zongora híveit meggyőzze: nem csupán a zenetörténeti tényekhez való hűség miatt választhatja valaki Bach esetében zongora helyett a csembalót, hanem pusztán azért, mert jobban szól.

(J. S. Bach: Harpsichord Concertos, BWV 1052, 1053, 1056 & 1057, The Amsterdam Baroque Orchestra, Ton Koopman (harpsichord & conductor); 2004, Warner Classics 2564 60329-2)