Pandora, Gabriella

Testvérré válás

2004.09.20. 00:00

Programkereső

Vajon gondolt-e arra Bartók Béla, hogy egyszer az az idő is eljön, hogy egy belga kórus a szlovák népi dallamokra épülő Falun című művét és a magyar népi szövegekre írt Egynemű karait eredeti nyelven énekli a Zeneakadémián? Akárhogy is, ennek lehettünk fültanúi a hétvégén, a Budapesti Fesztiválzenekar és a Collegium Vocale Gent hangversenyén – mintha az egész koncert a sokat idézett bartóki gondolatot, „a népek testvérré válásának eszméjét” demonstrálta volna.

A Fesztiválzenekar évadnyitó hangversenye igazi ínyenc programot kínált a Zeneakadémiát megtöltő közönségnek. Két Stravinsky-mű, a Bázeli concerto néven is ismert Concerto in D és a Zsoltárszimfónia között három Bartók-opusz, a Falun, a hét kiszenekari kísérettel ellátott egynemű kar és a Táncszvit hangzott el.

Stravinsky vonószenekarra írt Concertója 1946-ban készült a Paul Sacher vezette Bázeli Kamarazenekar felkérésére – ugyanannak az együttesnek tehát, amely korábban Bartók Zenéjét és Divertimentóját is bemutatta. Míg azonban e két opusz Bartók életművének két kiemelkedően fontos darabja, addig Stravinsky műve a szerző kevésbé jelentős, inkább alkalmi kompozíciói közé tartozik. A közönségnek kellemes hallgatnivalót és a zenekarnak hálás játszanivalót kínáló mű mindenesetre kiváló „domborítási lehetőséget” nyújtott a Fesztiválzenekar vonóskarának. Ők pedig éltek a lehetőséggel: hangzásuk tökéletesen kiegyenlített, játékuk hajlékony volt; ha kellett, tömören, ha kellett, áttetszően karcsún szólaltak meg. Különösen tetszett az „Arioso” című középső tétel poentírozott, szellemes előadása.

ea0c43b7-4183-458b-b2a6-1cd6cfa71799

Bartók 1924-ben írta a Zólyom megyei szlovák népdalokon alapuló Falun című ciklusát. A női hangra és zongorára készült mű utolsó három tételét a következő évben dolgozta át négy vagy nyolc női hangra és – egyedi összeállítású – kamarazenekarra. A Collegium Vocale Gent nőikara az előírt kóruslétszám többszörösével, huszonkét fővel énekelte a művet, hangjukat időnként mégsem éreztem eléggé átütő erejűnek. Elismeréssel kell azonban szólni tiszta intonációjukról és a ritmikailag rendkívül bonyolult partitúra – kisebb bizonytalanságoktól eltekintve – precíz megszólaltatásáról. A darabbal, ahogy általában a népi anyagra épülő művekkel kapcsolatban persze mindig fölmerül a kényes kérdés: egyáltalán képesek-e azt külföldi (értsd: nem kárpát-medencei) előadók hitelesen – legalábbis: számunkra hitelesen – megszólaltatni? A legszerencsésebb esetekben a válasz általában az, hogy „majdnem”. Nos, azt hiszem, a kórus részéről ezúttal megvolt a jó szándék és az igyekezet – fanyalogni ráérünk majd akkor, ha hazai (vagy épp szlovák) kórusoktól évadonként többször is hallhatjuk ezt a remek, ám rendkívül nehéz művet…

A kiszenekari kísérettel ellátott hét egynemű kart – talán azért is, mert jóval könnyebb énekelnivalók, mint a Falun – mindenesetre hitelesebbnek éreztem a gentiek szájából, akik – gondolom, heroikus küzdelem árán – magyarul tanulták meg és láthatóan nagy kedvvel énekelték a műveket. Az elsőként elhangzó Huszárnóta közben, bevallom, kissé még derültem magamban („Huszárossan ülök a nyeregbe, haj!” – énekelte bájos kiejtéssel a szoprán szólam), de későbbi tételek meggyőztek arról, hogy Bartók műve sokkal általánosabb érvényű annál, mintsem hogy mi, magyarok jogosan sajátíthatnánk ki magunknak. A „Ne hagyj itt” és a „Ne menj el” fájdalma vagy a „Cipósütés” játékossága olyan hangulati toposzokat idéz, melyeknél a zenei anyag „magyarsága”, népi jellege másodlagossá válik.

A szünet után hangzott el Bartók Táncszvitje, talán nem túlzás azt állítani: elsöprő erejű előadásban. Fischer Iván hihetetlen energiákat képes mozgósítani együttesében, de úgy, hogy közben a hangzás mindvégig kontrollált marad. Fischer gazdagon kiaknázta a műben rejlő változatos karakterizálási lehetőségeket: pálcája alatt mind a második tétel barbár száguldása, mind a negyedik sejtelmes–mozdulatlan éjszaka-zenéje, mind a ritornellek kissé nosztalgikusan–ábrándosan magyar hangvétele hatásosan szólalt meg. De ami ennél is fontosabb: a sok eltérő karakter egyáltalán nem szabdalta szét, hanem egy nagy formai ívbe összerendeződve kiadta a művet.

Stravinsky Zsoltárszimfóniájában végre a fúvósok is bizonyíthattak, hiszen a vonóskarból csak csellókat és bőgőket foglalkoztat a partitúra. Bizonyították is, hogy nem csak virtuozitásban (első tétel eleje), de az olvadékonyság és a dús hangzás terén is felveszik a versenyt vonós kollégáikkal (második tétel eleje). A figyelem elsősorban persze mégis a zsoltárszöveget hordozó kórusra irányult, akiket Fischer Iván a karmesteri pulpitus köré, a „hiányos” vonóskar helyére ültetett. Eleinte tartottam attól, hogy ülve nem tud majd kellő intenzitással megszólalni az énekkar, de az első forte („Et deprecationem meam”) meggyőzött az ellenkezőjéről. Philippe Herreweghe együttese kiegyenlített hangon, tiszta intonációval énekelt s bár a belépések nem voltak mindig makulátlanok (például a zárótétel többször visszatérő Alleluia-mottója esetében), ez nem csökkentette produkciójuk meggyőző erejét. Rádöbbenhettünk: nem csak Bartók, de a Zsoltárszimfónia szerzője is testvérré válásról vall. Testvérré válásról a Teremtő szüntelen és közös dicséretében. S mi más is következhetett volna a zárótétel csendes, időtlenségbe vesző jubilációja után – a Fesztiválzenekar és a Collegium Vocale Gent ráadásként egy Bach-korállal búcsúzott közönségétől.

(2004. szeptember 17. Zeneakadémia – A Collegium Vocale Gent (karig.: Philippe Herreweghe) és a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye; Stravinsky: Concerto in D; Bartók: Falun; Hét egynemű kar kiszenekari kísérettel; Táncszvit; Stravinsky: Zsoltárszimfónia; vez.: Fischer Iván)