Etelka, Aletta

Dohnányi Ernő: Cantus vitae – szimfonikus kantáta

2004.09.23. 00:00

Programkereső

Dohnányi Ernő (1877–1960) kora egyik legnagyobb megbecsülésnek örvendő muzsikusa volt. Amellett, hogy nemzedékének egyik elsőrangú zongoristájaként tartották számon, kiemelkedő pedagógus is volt, aki a berlini zeneművészeti főiskolán és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián is neves professzorként ténykedett.

Karmesterként is tisztelet övezte, s az ő nevéhez fűződik a budapesti filharmonikusok világhírének megalapozása. Dohnányi mindezeken kívül a Zeneakadémia igazgatójaként és a Magyar Rádió zenei vezetőjeként ügyes szervezőkészségről is tanúságot tett. Ma azonban elsősorban a zeneszerző Dohnányit ismerjük, aki számos kamaraművön és zongorakompozíción kívül olyan jól ismert remekműveket komponált, mint a zongorára és zenekarra írt Változatok egy gyermekdalra. Dohnányi sokrétű sikerei ellenére az általa hagyott jelentős zenei örökséget a huszadik század második felének zenei közössége jórészt semmibe vette.

Ez elsősorban amiatt a sajnálatos zeneesztétikai és zenetörténet-írási irányzat miatt alakult így, amely az avantgárd kompozíciós gyakorlatot előnyben részesítette azokkal a szerzőkkel szemben, akik – mint Dohnányi is – hűek maradtak a tizenkilencedik század végi romantika zenei nyelvéhez. Dohnányi ráadásul el is szigetelődött, mivel egyes alattomban terjesztett mendemondák szerint a II. világháború során kollaborált a nácikkal. Bár Dohnányinak és támogatóinak végül is sikerült megcáfolni ezeket az állításokat, az efféle rágalmak a század hátralevő részében tönkretették jó hírét. Az utóbbi években azonban a zenészek kezdik átértékelni Dohnányiról alkotott véleményüket, és több elfeledett művét fedezik fel újra. 1995 és 2000 között, alig öt év alatt több mint harminc új felvétel készült Dohnányi műveibõl, köztük a II. szimfónia, illetve a Pierrette fátyola több tételének első, valamint az I. szimfónia, a II. hegedűverseny és az Amerikai rapszódia első és második felvételével.

1146c654-430e-479b-b230-71c2af28685a

Noha az előadók, a zenekedvelők és a kritikusok egyaránt üdvözlik az új Dohnányi-felvételeket, különös tekintettel nagyszabású műveire, Cantus vitae (Az élet éneke) című op. 38 as szimfonikus kantátája még újrafelfedezésre vár – jóllehet Dohnányi ezt tekintette saját magnum opusának. E kiadás 2002 es létrejötte elõtt a mű mindössze kétszer hangzott el: a Dohnányi vezényelte kettős premieren 1941. április 28-án és 29-én. A Cantus vitae valóban Dohnányi fõműve a szó összes értelmében. Ez a legterjedelmesebb darabja mind hosszát (több mint másfél óra), mind pedig az előadói apparátust tekintve. Négy szólistára, helyenként négyszólamú nőikarra és négyszólamú férfikarra oszló nagykórusra, gyermekkarra, egy csupa basszusból álló rejtett Chorus mysticusra, valamint roppant méretű zenekarra íródott. Ami azonban a legfontosabb: a mű Dohnányi leglíraibb dallamszövését ötvözi a későromantikus harmóniák igen találékony kezelésével. A Cantus vitae-ben megtaláljuk Dohnányi legmagasabb rendű ellenpontozását is; a szimfonikus kantáta bővelkedik bonyolult kánonokban és fúgákban, amelyek Dohnányi virtuóz kompozíciós stílusáról tanúskodnak. Dohnányi először 1900 márciusában-áprilisában, sikeres amerikai bemutatkozó turnéja idején fogott hozzá a Cantus vitae-hez. Az útra magával vitte Madách Az Ember tragédiája című művét (1862), amely kedvenc könyvei közé tartozott, s egyes szakaszait kiválogatta a tervbe vett zenemű librettója számára. A folyamat Dohnányi bevallása szerint sok-sok évig tartott: "Évtizedeken át hordoztam magamban a gondolatot, hogy Madách költeményének filozófiai lényegét nagyszabású kórusmű alapjává tegyem. Évekig tartott, míg megtaláltam, hogyan kell a költeményben szétszórt, megzenésítésre alkalmas részeket megfelelõen csoportosítani. Ennek eredménye a ťCantus vitaeŤ."

Az Ember tragédiája Lucifer azon igyekezetét festi le, hogy a bűnbeesett Ádámot öngyilkosságba hajszolja, s evégett tíz történelmi korszakon vezeti végig az ókori Egyiptomtól az emberi faj végnapjaiig. Madách a drámát e szavakkal foglalta össze: "Mint az ember istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír." Az Ember tragédiája végén Ádám megtudja, hogy az Ember küzdelmei adják létének lényegét. A mű végén az Úr megparancsolja Ádámnak, hogy ne fürkéssze hiába az élet titkait, majd e szavakkal zárja a művet: "…küzdj és bízva bízzál!" A szövegkönyv összeállítását az is hátráltatta, hogy Dohnányi elhatározta, nem csupán Madách művének tömörített változatát hozza létre, hanem úgy rendezi el Az Ember tragédiájából vett különféle részleteket, hogy azok az ő filozófiáját is kifejezzék. Dohnányi önéletrajza errõl árulkodik: "A feladat az volt, hogy a mű filozófiai lényegét oly módon csoportosítsa, amely megfelel a zenei kompozíció feltételeinek. Míg Madách komor pesszimista volt, Dohnányi, aki mindig is optimizmusra hajlott, igyekezett saját derűlátó eszméihez igazítani Madách borúlátását." Bár Dohnányi a librettót már 1927 elõtt befejezte, a Cantus vitae első partitúrája 1938-ig nem készült el. A mű komponálását azért kezdte újra, mert – második felesége, Galafres Elza önéletrajza szerint – "Egyedül a zeneszerzés látszott képesnek arra, hogy figyelmét elterelje a közelgõ viharról", nevezetesen a II. világháborúról.

Dohnányi 1941. március 23 án készült el a művel. A Cantus vitae bemutatójára 1941. április 28 án, a Teleki Pál öngyilkosságát követő átmeneti koncerttilalom lejártával került sor a Királyi Operaházban. A hangversenyen, melyet másnap megismételtek, a budapesti filharmonikusok játszottak, a Fővárosi Kórus, illetve az Erzsébet Nõiskola kórusa énekelt, s maga Dohnányi vezényelt. A szólisták: Rigó Magda (szoprán), Basilides Mária (alt), Rösler Endre (tenor) és Losonczy György (basszus). Nem lehet túlbecsülni, mekkora hatással volt a Cantus vitae a közönségre. Falk Géza zenekritikus a következõt írta: Nagy keresztelőt ül a magyar muzsika. Új és hatalmas alkotás született, mely talán legkedvesebb "zenei gyermeke" az apának és a nagy családnak: Dohnányinak és a magyar nemzetnek. A nagy fegyverzajban alig dalol költő. Dohnányi megtörte ezt a hallgatást és az emberiség komoly meglepetésére nem valami kis örömet szerző aprósággal, hanem élete egyik legnagyobb alkotásával, talán főművével ajándékozta meg a zeneszomjas világot. Dohnányi Ilona, a zeneszerző harmadik felesége életrajzában így írta le a közönség reakcióját a mű hallatán: A budapesti Operaházra nyomasztó felhő telepedett. Ám hamar elillant, amikor a budapesti filharmonikusok megjelentek a színpadon - élükön elnök-karmesterükkel, körös-körül a kórussal, hogy megkezdjék az elõadást. Amikor a Cantus vitae ősbemutatója végéhez ért, az Operában tökéletes csend honolt. Az embereket annyira megragadta, annyira mélyen megrázta a zene, hogy mozdulatlanul ültek. Csak jóval késõbb kezdődött a viharzó taps.