Pandora, Gabriella

„Még mindig szeretem és bírom a pörgést...”

2004.09.27. 00:00

Programkereső

Idehaza keveset hallani róla, pedig a szakma szinte egyöntetűen az első számú harminc alatti magyar csellistaként tartja számon. Fenyő Lászlóval élete eddigi legnagyobb sikerét követően beszélgetett Zsoldos Dávid.
c814d2bc-8478-409f-9862-8dbbce932173

- Ütőhangszeres-zenekarvezető édesapával, csellóművész édesanyával meddig tartott, míg felfedezték zenei adottságaidat?

- A családi legendárium szerint úgy három-négy éves lehettem, amikor már állandóan Perényi Miklós Vivaldi-csellóversenyeit követeltem a lemezjátszóra. Kiderült az is, hogy elég jó a hallásom, így aztán négy és fél éves koromban hegedűt adtak a kezembe. De a hegedülést olyannyira utáltam, hogy bő fél év múltán megfogtam a hangszert a nyakánál fogva és ripityomra törtem egy asztalon.

- Szinte hallani az amúgy is elég erős hazai hegedűs-mezőny megkönnyebbült sóhaját. Ilyen drasztikus kezdetet követően mi garantálta a cselló épségét?
- A cselló egyszerűen szerelem volt elő látásra. Az első években édesanyám tanított a hangszer furfangjaira, 12 évesen megnyertem a korosztályos országos csellóversenyt, majd egy évre rá Mező László felvett a Zeneakadémia Előkészítő Tagozatára.

- A sokak által némi gúnyos eufemizmussal „zseniképzőnek” csúfolt előkészítő után mégsem a Zeneakadémia következett...

- Bár felvettek a Zeneakadémiára, egy fesztiválon megismerkedtem David Geringas professzorral, aki meghívott lübecki osztályába, én pedig éltem a lehetőséggel, hogy a világ egyik legjobb csellótanárától tanulhatok. Ezzel együtt a Lübeckben töltött négy év hihetetlenül kemény próbatétel volt számomra szakmailag, anyagilag, érzelmileg egyaránt. Három orosz cimborámmal alakítottunk egy kvartettet, és minden elképzelhető haknit elvállaltunk, hogy meg tudjunk élni.

- Íme a bizonyíték: teher alatt nő a pálma. De gondolom, azért az iskola után is meg kellett élni valamiből.

- Egy évet zenekari gyakorlaton töltöttem a Hamburgi Rádiózenekarnál (NDR) – utolsó pult, rengeteg új anyag, kitűnő karmesterek. Aztán hírét vettem, hogy a Philharmonia Hungarica – az ’56-os emigráns magyar muzsikusok által alapított zenekar – szólócsellistát keres, így 22 évesen elmentem életem első igazi próbajátékára, és elnyertem életem első állását.

- A zenekar későbbi sorsát ismerve mondhatni, egy süllyedő hajó dobta a mentőkötelet...

- A zenekar léte akkoriban már tényleg egy hajszálon függött, de Menuhin, aki az együttes tiszteletbeli vezető karmestere volt, valahogy mindig kilobbizta a politikusok zsebéből a támogatást. Menuhin halálát követően viszont látványos volt a leépülés: 2000 utolsó hónapjaiban már csak a fizetés hiú reményében játszottunk.

- Ezután viszont Németország egyik legjobb csellista-helyére ülhettél. Hogyan sikerült?

- Még a napra is pontosan emlékszem: 2001. január 11-én volt az a próbajáték, amelyen a Frankfurti Rádiózenekar keresett szólócsellistát. Amit nem tudtam: az állás akkor már hat és fél éve betöltetlen volt, mert hiába hirdettek meg évente két-három próbajátékot is, soha nem vettek fel senkit. Amikor megláttam, hogy mindössze hatan vagyunk jelentkezők a szokásos 15-30 helyett, nagyon bemérgesedtem, hogy hiába utaztam Frankfurtba. Talán pont ezért jött ki jól a lépés, és – legnagyobb meglepetésemre – megkaptam az állást. Azóta is Frankfurtban élek és dolgozom: szenzációs a zenekar, élvezet velük a munka.

- Befutott, elismert művészként, biztos állással, zsúfolt koncertnaptárral miért indultál újra versenyen?

- Banális oka volt: a versenyt Frankfurttól kb. 25 kilométerre rendezték meg, tehát nincs utazás, szálloda, semmi zavaró körülmény. Igazad van, eredetileg nem akartam már versenyen indulni: egyrészt az évek során begyűjtöttem néhány trófeát, másrészt így harminc felé, állás mellett nehéz felvenni a versenyt a kora huszonévesekkel, akik éveken át napi sok órát gyakorolva készülnek egy-egy, a kiugrás lehetőségét hordozó versenyre. Az sem mellékes, hogy a zsűri esetleg fontolóra veszi, én már nem vagyok rászorulva egy jó helyezésre.

- Még jó, hogy a versenyhelyezéseket nem rászorultsági alapon osztogatják. De azért valami „plusz” csak kellett a győzelemhez, nem?

- Amikor végül eldöntöttem, hogy belevágok, az volt a célom, hogy elmondhassam magamról: mindent megtettem a sikerért. Néhány jóbarátnak köszönhetően kölcsönkaptam egy 1693-as Goffriller-csellót – szerencsére még legalább két évig nálam maradhat –, és az egész nyarat kettesben töltöttük. Szinte hermetikusan elzártam magam a külvilágtól, úgy dolgoztam, mint még soha életemben. Szerencsém volt a zsűrivel is: ritkaság, hogy egy zenei versenyen ennyire „érdekmentes” zsűri álljon össze.

- Értjük a célzást. Bár sokan az utolsó pillanatig hittük, hogy a Casals-verseny gálakoncertje után hazaszáguldasz és a budapesti Popper-versenyen is játszol, végül letettél erről. Azért tervezel még versenyt?

- Egy ilyen díj után nem biztos, hogy szerencsés lenne, ráadásul hamarosan a korhatár is – jellemzően 32-33 év – megakadályoz ebben. De azzal együtt, hogy a Casals-verseny után már „nincs feljebb”, ha kedvet kapok hozzá, miért ne?

- Ha néha leteszed a csellót, mivel ütöd el az időt?

- Mindig is szerettem sportolni: a gimnázium végén tényleges lehetőség volt, hogy a szentedrei Petőfi SE igazolt focistája legyek, három mérkőzést le is játszottam a harmadosztályban. A biciklizést mostanában kezdem újra, miután 2002-ben egy komoly biciklisbalesetben csúnyán eltörtem a bal könyököm – erre a csellózás is könnyen rámehetett volna. Az igazi nagy szenvedélyem azonban az autóversenyzés: ennek egyelőre csak egy Frankfurt melletti gokartpályán hódolok, ahol enyém a felnőtt pályacsúcs – de feltett szándékom, hogy egyszer megszerzem a Forma-1-es licenszet is.

- Tíz éve, hogy elmentél az országból, érzel még néha honvágyat?

- A honvágy nem csak attól függ, hogy az ember mennyire szereti a hazáját, hanem attól is, mennyire érzi jól magát az új környezetében. Az első lübecki évek alatt borzalmas honvágyam volt, néha titokban – szó szerint, még a szüleim se tudtak róla – hazaszöktem a kedvesemhez néhány napra. Ma már leginkább játszani jövök haza, s állítom: itthoni közönség előtt játszani hasonlíthatatlan élmény számomra. Bármit is mondjanak, még létezik az a magyar közönség, amely nem sznobizmusból, hanem a zene öröméért jár koncertre.

- A harmadik X közeledtével a legtöbb muzsikus kezdi terhesnek érezni az állandó utazgatásokat. Elképzelhető, hogy a közeljövőben végleg letelepedsz – netán itthon?

- Nem nagyon. Egyrészt még mindig szeretem és bírom a pörgést, két-három hétnél tovább Frankfurtban sem vagyok egyvégtében, másrészt hihetetlenül jól érzem magam a zenekarnál, jobbnál-jobb vendégkarmesterek jönnek hozzánk. A másik, hogy a Casals-versenynek – számtalan koncertmeghívás mellett – úgy tűnik, egy amerikai vendégprofesszori állást is köszönhetek majd, ami nagy kihívás lenne számomra. Idehaza ennek a töredékéért is kisstílű presztízsérdekek mentén kellene véres harcot vívnom. Miért jönnék végleg haza?

- Nincs riposztom. De evezzünk békésebb vizekre: nyáron a Keller Vonósnégyessel hoztak hírbe, majd Kovalszki Máriával szonátáztál a Bartók Emlékházban – egyszóval kamarazenélni itthon is lehetséges.

- Kellerékkel sajnos nem tudtuk úgy megoldani az együttműködést, hogy alapvetően Frankfurt marad az otthonom. Egyébként a szonátázást tartom az első számú szólistafeladatnak. Szerencsére rengeteget játszom különböző zongoristákkal: csak a gálát követő napon négy ilyen felkérést kaptam.

- Ez már szinte túl szépen hangzik. Kívánj kettőt: kivel játszanál és hol?

- Hmm... talán a Carnegie Hallban, Kocsis Zoltánnal.

NÉVJEGY A debreceni születésű Fenyő László muzsikus szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1975. augusztus 16-án. Mindössze 13 évesen, az országos zeneiskolai gordonkaverseny friss győzteseként került a Zeneakadémia Előkészítő Tagozatára. A szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban tett érettségit követően sikerrel felvételizett a Zeneakadémiára, ám egy év után inkább a Lübecki Zeneművészeti Főiskolát választotta, ahol David Geringas növendékeként 1997-ben diplomát szerzett. 1997 és 2001 között a marli Philharmonia Hungarica, 2001-től pedig az egyik legjobban jegyzett német zenekar, a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának szólógordonkása volt. Láthatóan nem fél a megmérettetésektől: 1991 és 2000 között kilenc versenyen indult, s szinte mindig dobogós helyet ért el. Többek között 1998-ban győzelmet aratott a Magyar Rádió Országos Gordonkaversenyén, s legutóbb, 2004 szeptemberében tizedik versenyén, a csellisták talán legrangosabb megmérettetésén, a frankfurti Casals-versenyen is diadalmaskodni tudott.

Hobbi: autóversenyzés, gokart
Kedvenc lemez: Brahms-szimfóniák / Chicago SO, Solti
Kedvenc film: nincs
Kedvenc könyv: Sienkiewicz: Quo vadis
Kedvenc hangszer: cselló
Kedvenc előadó: Rosztropovics, Casals
Kedvenc karmester: Toscanini