Etelka, Aletta

Csellózni arany

2004.09.28. 00:00

Programkereső

Nagyon kínálja magát az öszszehasonlítás a Cseh Filharmonikusok karmestere és vendégszólistája között. A karmester, Zdenrek Mácal klasszikus antisztár.

Nem jóképű, nem megnyerő, nem reprezentatív, nincsenek híres bolondságai, csak zenész. Annak viszont első osztályú. A Cseh Filharmonikusok évfordulós hazai szerzőkből (Smetana 180, Janácek 150 éves lenne idén, Dvorák pedig 100 éve halt meg) összeállított programja nagy, súlyos árnyékot vetett nemcsak a Danubia szimfonikusok a héten korábban, hasonló tárgykörben elhangzott koncertjére, de általában a hazai zenekari helyzetre.

Tényleg: miért vagyunk olyan nagyra? Ez a vonóshangzás, a tökéletes együtt játék természetessége, az a megnyugtató érzés, hogy a szimfonikus zenekar alapját mégis a vonósok jelentik, belátható időn belül nem várható el az itthoniaktól. És mindez náluk nem mutogatnivaló, hanem kiindulási alap, azért játszanak annyira jól a hegedűsök, hogy átélhető legyen az Eladott menyasszony nyitánya. Később kiderül, hogy szólistaként is milyen erőteljesek a tagok, a hangversenymester a Dvorák Csellóversenyben úgy veszi át a csellótól a szólót, ahogyan azt Dvorák kívánta: emelkedik a dallam, feszíti a mondanivaló, cselló helyett már hegedű kell hozzá, de az átmenet zökkenőmentes, ugyanazt a tónust, ugyanazt a hangerőt, ugyanazt a biztos kezű, bátor játékot kapjuk a névtelen zenekari tagtól, mint a világhírű szólistától.

Ebben a képben a karmester, Mácal úr szinte elbújik. Nagyon tisztán, pontosan, klasszikus stílusban vezényel, nincs show, ő itt csak azért van jelen, hogy a többieket maximális teljesítményre segítse. Óriási szenvedéllyel és tudással, de végig azt a benyomást keltve, hogy most nem az ő értelmezését halljuk a Tarasz Bulbáról, hanem ez a darab leghitelesebb interpretációja.

A csellista Mischa Maisky ennek viszonylag pontos ellentéte. Neki van története, megjárta a szovjet munkatábort is, mielőtt Izraelbe emigrált volna a lettországi születésű művész. Ő az egyetlen olyan csellista, aki Rosztropovicsnál és Pjatyigorsz-kijnál is tanult, és múltjánál csak a jelene fényesebb. Három nagy lemeztársaságnak is dolgozik, a leghíresebb karmesterekkel megy stúdióba, most vette föl másodszor a Dvorák Csellóversenyt, amit nekünk most eljátszik. Egyébként is érdekes jelenség, szép ezüsthaja megy utána a szélben, a nyakában akkora aranylánc, amekkora talán Tutanhamon fáraó múmiáját ékesítette, fellépőruháit japán designer tervezi, de a hétköznapi gönce is valami pliszírozott selyemöltöny. A pódiumra aranyszínű kabátban érkezik.

A két zenészt, Mácalt és Maiskyt mégsem lehet olyan könnyen egymás ellen kijátszani. Egyrészt azért, mert Maisky is jó muzsikus, igazi szólistaalkat, úgy esik neki a csellóversenynek, hogy az ember nem biztos benne, a darab végére lesz még hangszer a művész kezében. Bátran, jól játszik, szélsőségesen romantikusan - valahogyan. Az indulat hevében időnként nem egészen tiszta hangok jönnek elő a keze alól, ám ez csellistáknál gyakran megesik, nem sérül tőle a hallgatói élmény, legfeljebb azok kapaszkodhatnak ebbe, akiket zavar Maisky személye vagy zenélése. A Mácal vezette filharmonikusok jól kísérnek, nem ellenkeznek, viszont nem is adják föl az álláspontjukat, és bármilyen látványos is Maisky pódiumi léte, mégsem feledteti el, hogy zenekar nélkül nincs versenymű. Ráadás persze van: egy Bach-tétel, nem éppen a legízlésesebb előadásban, mégis nagyon hatásosan. Maisky nem emeli föl a vonót, kúszik a zene, egyik hangtól átfolyik a másikba, közben szélsőséges dinamikai tartományokat érint. Kicsit játék, kicsit öncél, de nem hazug.