Luca, Ottilia

Impromptuk és rapszódiák

2004.12.02. 00:00

Programkereső

Szokolay Balázs invitálta zongoraestjére hallgatóit ezzel a címmel 2004. november 8-ára a Zeneakadémia Nagytermébe. Schubert, Chopin, Liszt, Brahms, Dohnányi és Bartók, majd’ egy teljes évszázad zenei termése a megjelölt két műfajból válogatva – mindez önmagában is becsülendő teljesítőképességre vall előadójától.
811bdf6d-f50f-4b32-8b9e-6f466d86e24d

A programválasztás tudatossága, mellyel a két rokon műfajt helyezi egymás mellé, nem szokatlan; az évtizeddel korábbi, neves zongorista- (és más hangszeres előadó-) generációtól már ismerhetjük ezt a gyakorlatot. Figyelemre méltó az a törekvés, mellyel Szokolay Balázs az egyes műfajokat azok sokszínűségében kívánja bemutatni az egy-egy – méltán népszerű – „mintapéldány” mellé ritkábban játszott kompozíciókat választva.

„In promptu” – készenlétben: ezt a latin kifejezést tartják a francia megfelelő forrásának, mely impromptu-ként – a fogalmat a lírai, hangulatfestő karakterdarabbal és (részben) az improvizációval társítva – vált a XIX. század egyik kedvelt alkotói műfajává. A koncert nyitószáma Schubert op. 142-es Négy impromptu-je – bár a műfaji megjelölés szerzőjétől származik – épp a fent említett formai kereteket feszíti szét. Schumann véleményét – mely szerint az op. 142 négytételes szonáta, címe épp ezért nem származhatott alkotójától – látszik alátámasztani az egyes „tételek” hangnemi összefüggése (f-moll, Asz-dúr, B-dúr, f-moll) és megformálása (szonátaforma, sarabande-ritmikájú Allegretto, mely a menüett helyét foglalja el, téma és variációk, rondó). Mégis mint impromptu-sorozat vált a műfaj egyik legnépszerűbb képviselőjévé az elmúlt két évszázad alatt.

Szokolay Balázs interpretációjában ez utóbbi szempont visszatükröződését véltem felfedezni. Ellentétben a fent említett zongorista-generációtól megszokott, mélyen átélt drámai fogalmazásmóddal, az ő előadása nem kíván túllépni az impromptu-fogalom által behatárolt jellemzőkön. Schubert op. 142 -je az ő kezében lírai, helyenként szeriózusan tragikus, a sorozatot nem annyira ciklusként összefűző, mint inkább egyes darabjainak önálló karakterét bemutató prezentáció. Így a jól bevált sémákhoz szokott közönségének az újrafelfedezés élményét nyújtotta. Kifinomult hallásra valló játékmódja – melynek főbb jellemzői az igen érzékeny billentésmód, változatos hangszínek, gazdagon árnyalt, széles skálán mozgó dinamika – teljességében az ezt követő műsorszámokban mutatkozott meg igazán.

Chopin Négy impromptu-je – eltekintve a Fantasie Impromptu-ként ismertté vált darabtól, mely, bár nem nélkülözi a lírai fogalmazásmódot, de inkább elegánsan virtuóz, mint bensőségesen poétikus – bőségesen kínált alkalmat a zenei poézis megnyilvánulására. Az egyébként nem sorozatként, hanem önálló alkotásként napvilágot látott impromptuk formájukban kivétel nélkül egyszerűségre törekednek (háromtagú formák), kompozíciós részletgazdagságuk révén azonban messze felülemelkednek a formai keret alkotta gáton. Szokolay ezt a belső tartalmat ragadja meg és helyezi interpretációja középpontjába, ugyanakkor nem téveszti szem elől a formai egységet sem, melyben a tartalom megszólal. Mindez különösen erőteljesen érvényesült a – ráadásként elhangzott – harmadik darabban (valószínűleg véletlenül maradt ki koncert közben), s ebben minden bizonnyal szerepet játszott a művész felszabadultsága is. Előadása épp ezért közvetítette felénk oly hitelesen Chopin image-át. Játéka soha nem öncélúan művészi vagy virtuóz, a lényegre való törekvés vezérli, mely sosem egyetlen szempont, hanem az adott kompozíció összes aspektusának figyelembe vételét jelenti.

Ez a „hozzáállás” tette hitelessé Liszt Valse-impromptu-jének briliáns megszólaltatását, valamint segítette Brahms op. 79-es és 119-es rapszódiáinak tolmácsolásában. Ez utóbbiak – különösen a 119-es sorozatban (Négy zongoradarab) megjelent Esz-dúr alkotás – technikailag komoly felkészültséget, maximális állóképességet követelnek előadójuktól. Bár Brahms rapszódiáinak megszólaltatása Szokolay Balázs számára nem feltétlenül „testreszabott” feladat, előadása mégis pozitív benyomást keltett: a Brahmsra oly jellemző sötét tónusú, telt hangzás, dús felrakásban megfogalmazott, fájdalmas, sokszor tragikus hangú anyagok, melyek hirtelen törnek a mély regiszterből a magasak felé és ezzel együtt az éles dinamikai ellentétek – mindez hiánytalanul jelen volt interpretációjában.

A műsor tudatos felépítését és a két műfaj rokonságát ezen a ponton figyelhettük meg igazán. Liszt Valse-Impromptu-je fantáziaszerűen szabad fogalmazásmódjával és a formát számtalan ponton bővítő, variációs elemek közbeszúrásával már-már kilép az impromptu alkotta fogalmi körből. Ugyanakkor Brahms op. 79-es h-moll rapszódiájának – kézirata szerint Capriccio – formája háromtagú, bár két szélső formarésze több szakaszra osztottan nagyszabású, valamint középrészében duda-motívumot vélhetünk felfedezni, amely, mint népi motívum, a rapszódiák „alaptartozéka”, inkább csak – ahogy a kéziraton jelzett cím is utal rá – előadásmódjában, mint zenei nyelvezetében enged meg némi „szabadosságot”. Ezzel közelebb áll a virtuóz karakterdarab meghatározáshoz, és egyáltalán nem kötődik az addigra Liszt által kialakított, két részes (lassú – gyors) rapszódia-típushoz (végleges formáját Bartóknál találjuk).

A műsor folytatásaként Dohnányi Ernő C-dúr rapszódiája, az op. 11-es, 1902-1903-as Négy rapszódia harmadik darabja hangzott el. A műfaj képviselőjeként a brahmsi „hagyomány” követője (jól tudjuk, hogy a még fiatal Dohnányi alkotói tehetségének ő volt felismerője). A Négy rapszódia kompozíciós anyagában sokkal inkább felfedezhetünk koncertetűdökre utaló jellegzetességeket, a rapszodikusságot kevéssé. A C-dúr alkotás jól sikerült staccato-
gyakorlat arcát mutatja. Szokolay Balázs előadása felülemelkedni látszott a darab etűd-jellegén. A kompozíció technikai követelményein könnyedén túlszárnyaló, elegáns virtuozitással játszott, különös figyelmet fordítva a zenei anyagban megbújó – és, tegyük hozzá, a legtöbb előadásban fel nem fedezhető – finom részletekre. Ezek a sokszor csak színárnyalat-különbségként jelentkező „apróságok” szabadítják meg a C-dúr rapszódiát az etűd-jelleg sablonosságától. Ha egy előadó nem fordít kellő figyelmet rájuk, előadása – legyen bár virtuóz – nem több technikai bravúrnál. Szokolay interpretációja – mindenre kiterjedő figyelmének köszönhetően – kiemelkedő élményt nyújtott.

Ugyanígy Bartók a Gyermekeknek IV. füzetébe illesztett Rapszódiájának előadása, mely (bár sorozatbéli társaihoz képest nagyobb szabású) miniatürizált formájával elveszni látszik Brahms és Liszt formakolosszusai közt. Jogosultságát, mellyel helyet követel magának ezen alkotások sorában, a komponista által anyanyelvi szinten beszélt népzenei forrásának köszönheti. Szokolay nem csak „magáévá tette” ezt a nyelvezetet, hanem épp oly természetességgel alkalmazza, mint Bartók a népzenét komponálás közben.

A hangverseny zárásaként elhangzott négy Liszt-rapszódia (11., 5., 16., 19.) a kevésbé ismert és viszonylag ritkábban játszott kompozíciók közé tartozik (legismertebb közülük talán a 19.). A koncertre mindvégig jellemző átélt előadásmód itt is megragadta a közönséget: a művész helyenként plasztikusan jelenítette meg a Liszt által felhasznált dallamok eredeti hangszerelését. Ugyanennek köszönhetően a sorrendben középre eső, és zenei anyagában a másik kettőtől gyökeresen eltérő két rapszódia éppoly átütő erővel bírt, mint társai.

A koncert megkoronázását azonban mégsem a zárószámok, hanem a ráadások jelentették. Az elmaradt Chopin-impromptu „pótlása” mellett Gershwin: Rhapsody in Blue-ját (Kék rapszódia) hallhattuk. Nehézségét és hosszát tekintve a fenti műsor már önmagában elegendő okot szolgáltathatott volna előadójának a kimerültségre. De Szokolay Balázs számára mindez csak ösztönző erőt adott a folytatáshoz. Nemhogy fáradtságot nem éreztünk játékában, hanem felfrissültséget sugárzott. Gershwin Kék rapszódiájának évtizedekre visszanyúló, a legváltozatosabb giccsekkel felaggatott, az eredeti mondandót teljesen eltorzító interpretációs hagyománya pedig végre porba hullott. Mi sem bizonyítja jobban a fenti szavak hitelét, mint hogy az egyébként már félig-meddig távozni készülő közönség a Kék rapszódia hangjait hallva szabályosan visszatódult a terembe, s az időnként a tetszésnyilvánítás egyik különös formájaként jelentkező, csendesen felmorajló nevetésen kívül némán kísérte figyelemmel Szokolay játékát.