Szilárda

Koncert az Operaházban

2004.12.03. 00:00

Programkereső

A hallgatóságot elnézve igencsak kiemelkedő társasági esemény. Fenségesen elegáns helyszín, márványkorlát, bársonyszőnyeg. Jó szerzők, ismert darabok. A színpadon pedig a közönség egyik kedvence: Rico Saccani.
b2f965f4-a14c-46d0-9cb0-bba82bbc2445

Ezek az érzések még a jól idomított, külsőségekre nem sokat adó hangverseny-látogatót is óhatatlanul a hatalmukba kerítik, ahogy belép az Andrássy út egyik legszebb műemlék épületébe. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy nem kell tolongani a ruhatárnál. A Magyar Állami Operaházban mindig és mindenütt van hely, tér és idő. Semmi izgalom. Nem is fontos pontosan megérkezni; a jegyszedők még Beethoven Hegedűversenyének 100. üteme tájékán, tehát a szólista első belépése után is beengedik az elkésett párt. Akik alighogy elfoglalják helyüket a hatodik sorban, rögtön elkezdik olvasni a prospektust.

Ludvig (sic!) van Beethoven: D-dúr Hegedűverseny, Richard Strauss: Alpesi Szimfónia. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Rico Saccani vezényli. A szólista Adele Anthony. A művésznő a hangverseny-ismertető szerint két és fél évesen kezdett hegedülni. Ezek szerint hamarabb tudta a kettősfogás-skálákat, mint tisztán kiejteni az r betűt. Az ABC zenei versenyeinek legfiatalabb indulójaként Sibelius Hegedűversenyével nyert első díjat. Ekkor már jóval idősebb volt, kis híján kamasz: tizenhárom éves. 2000-ben ugyanezzel a darabbal mutatkozott be Magyarországon a Filharmóniai Társaság koncertjén.

A hegedűművésznő és a karmester Beethoven Hegedűversenyének idilli vonásait helyezték előtérbe a november 30-i hangversenyen. Ugyan nekem hiányzott az első tételben az először timpanin, majd más hangszercsoportokon is megszólaló repetált negyedek sürgetése, a moll témamegjelenés sodró ereje, és magát a tempót is lassúnak éreztem, de kárpótolt a darab derűje, kiegyensúlyozottsága, élénk színei. Szólista és karmester teljes összhangban Beethoven D-dúrjának pasztorális jellegét hangsúlyozták. A tazmániai születésű Adele Anthony olyan gördülékenyen adta át némely motívumát az első hegedű szólamnak, mintha nem olyan rég ő maga is a tuttiban játszotta volna a művet. A második tételben megbízhatóan szólt a frekventált kürtállás és a fagott is finom, a hegedűvel harmonizáló hangszínen játszotta a főtémát. Néha, a nagy színpad és a hatalmas terem ellenére, szinte kamarazenészi viszony alakult ki a fafúvók és a szólista között. A finálé első D-i a csellószólamban értékelhetetlenül mélyek voltak. Később aztán egyre feljebb és feljebb kapaszkodott a hang, annyira, hogy a rondótéma harmadik elhangzásakor már magasra sikerült. A szólam az Alpesi Szimfónia „Vándor”-témájával szépített, kivéve egy szólóállást, ahol a szólamvezető sajnos luftot rúgott; besípolt a hangszere.

A Magyar Állami Operaház színpadán hatalmas a tér. Ez pedig nem csak az előbb említett esetben, tehát egy kis együttes és a szólista együttjátszásakor jelent nagy kihívást az előadók számára. Az Alpesi Szimfónia tutti rézállásaiban például a hangszín elszállt, a hangerő megmaradt. A legsűrűbb részek hangosan szóltak, ugyanakkor túl élesen. Persze biztosan egész más a zenekari árokban játszani. Más hangképzést, más hozzáállást, lelkiállapotot igényel. És ott a színpad, amely az árokban a zenekar negyedét, leginkább éppen a rezeseket lefedi. Fönn a pódiumon pedig elszáll a hang föl, magasra, megcélozva egyenesen a zsinórpadlást. Kár, hogy nem ott ül a közönség.

Richard Strauss utolsó szimfonikus költeménye, az Alpesi Szimfónia barátok közt is jó ötven perc. Bár ez a dallamos, anyagszerűen hangszerelt muzsika önmagában is nagy élvezetet jelent, igencsak megkönnyítette volna a hallgatóság dolgát, ha a kivetítőre, amelyen máskor az idegen nyelven énekelt operák magyar szövege olvasható, kiírták volna az egyes részek címét. Az Operában ráadásul ehhez minden eszköz adott. Hiszen programzene ez - a javából! A darab semmit nem veszített volna tiszta zeneiségéből, ha a teremben ülők mindegyike tudta volna, mikor milyen eseményt fest le Strauss szimfonikus költeménye.

Ahhoz képest, hogy a szerző pusztán szórakozásból, mintegy kikapcsolódásképpen írta művét, a zenekarai muzsikusoknak és a karmesternek nem sok időt hagy a pihenésre. Rico Saccani mégis megtalálta, melyek a darabnak azok a pontjai, ahol jobb, ha csak engedi történni, és melyek azok, amelyeknél lényeges beavatkoznia. Hogy ez néha ugrásba és karkörzésbe torkollott, megbocsátható. A mozdulatok így sem voltak öncélúak, csak túlzottak. Megkapó pillanat volt a hegycsúcsra érkezésé. A telt rezes állás tág perspektívája élesen kontrasztált az oboaszóló ámulatával. Szerencsére csak a zenei anyagon lehetett érezni a ritkuló oxigént, az oboista nagy íveket játszott sok levegővel.

Ha visszatérünk elkésett barátainkhoz, ők tapsolás helyett inkább a ruhatárba rohannak, nehogy lemaradjanak a kabátjukról. De előtte még átfutják a prospektus hátlapját: a Budapesti Filharmóniai Társaság legközelebbi hangversenyének műsorán Humperdinck és Mendelssohn egy-egy műve mellett egy majd’ harminc évvel későbbi Strauss szerzemény is szerepel: a II. Kürtverseny. A szólista Tóth Gábor lesz, vezényel Héja Domonkos.

(2004. november 30., Magyar Állami Operaház; A Budapesti Filharmóniai Társaság hangversenye; Beethoven: D-dúr hegedűverseny, op. 61; Strauss: Alpesi szimfónia, op. 64; km.: Adele Anthony (hegedű); vez.: Rico Saccani.)